Kávé és klaviatúra



Én mondom, kávé, te
mondod, asztal. Én anyára gondolok, a precizen
adagolt édesítőszerre – cukorbeteg volt –, te
anyádra gondolsz, ki fehér damaszttal, még a régi
házban, megterített. Emlékpuzzle-darabkák a
szavakban, mozdulatokban, öntudatlan keressük,
közelítjük az illeszthetőt, micsoda játék. Ma éjjel
egymást váltva görnyedünk két megkezdett mondat
fölé, te a klaviatúra pergőtüzével, én az íródeákok
csendes radikalizmusával. Te írod, kávé, én
írom, asztal.


Hátad az utca. Terelik,
hajtják a népet, meddig, senki se tudja.
Melled, a föld emlője betömve, nem fér több
bele, új gödröt ásnak, tekints a kút üregére,
melyből kiásattál, ebből vagy, csupa kiásott,
újratemetett üregből. Arcod, a kovakő tudja,
hatos keménység, kopásállóbb a gránit-
lapjainknál, ne sírj hát, nyomot úgysem hagy
rajta. Figyelj szárazult szemekkel, parányi
pupillanyílás, nyitva felejtett pinceablak,
rés a menekülésre.


Nemcsak a levegő
közös, a zsigeri ritmus, közös a barakk is.
Szádon veszed a levegőt, bevert orrod nem
funkcionál eléggé, fogaid közt halálszag.
Ébresztő előtt másfél órával megérintem a
tested. Ne félj, még nem a sokk, ezt lassan
adagolják, elosztva, naponta szublimálhatsz,
üregesedhetsz, kibírod. Kávé és klaviatúra.
Lélegzetünket írod.








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Élet és irodalom, 2006/47