Esztelen gyilkosok /Fa halál/




Neked talán csak tűzrevaló
meleget adó lobbanó láng,
nekem hintám volt, ringató
szeles napokon vad musztáng.

Te törzsében a rönköket látod
én évgyűrűket, bennük emlékeket
lélegző lényt, barátot s ha kivágod
lelkemben gyilkolod a fényeket.

Fűrészport látsz, ahogy acélfog mar
de nekem vér az, sajgó szemcse,
mit a szél felkap, szemembe kavar
s könnycseppek hullnak keserű szívemre.

Ne bántsd a fát, se akácot se hársat
mert míg érzed virágaik édes illatát,
addig lesznek élő segítő társak,
halálukkal az ember is, megöli magát!






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.