A huszonötödik órán

Éhes voltam.Nagy szörny lakott hasamban.
Étlen maradtam mert nem adtak enni.
Télvíz idején cipőtlen, ruhátlan,
vártam: majd  rám hull az égből a semmi.

A pusztába küldtek és megtagadtak.
Bolyongtam magamnak is ismeretlen,
míg e házhoz értem.Zörgettem sokat.
Nem nyílt meg ajtó, de láttam réseken

árnyékot átsuhanni a bejárat
mögött.Hang nem jött. Nem reccsent a padló,
ki ott volt, tudta, ki kint van, az várhat
ítéletnapig. Akár egy házaló.

S mint   holtra- kire  földet nem hányt  senki-
madarak szállnak rám azóta is enni.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.