A huszonötödik órán
Éhes voltam.Nagy szörny lakott hasamban.
Étlen maradtam mert nem adtak enni.
Télvíz idején cipőtlen, ruhátlan,
vártam: majd rám hull az égből a semmi.
A pusztába küldtek és megtagadtak.
Bolyongtam magamnak is ismeretlen,
míg e házhoz értem.Zörgettem sokat.
Nem nyílt meg ajtó, de láttam réseken
árnyékot átsuhanni a bejárat
mögött.Hang nem jött. Nem reccsent a padló,
ki ott volt, tudta, ki kint van, az várhat
ítéletnapig. Akár egy házaló.
S mint holtra- kire földet nem hányt senki-
madarak szállnak rám azóta is enni.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.
