Ha a gondolat a megfoghatatlanságot megunva,
Hófehér mezőkön tinta barázdákra száll,
Rímszirmait lelked ragyogó fényébe nyitja,
Lényed lehajló ágán elidőz, akár a vándormadár,
S ha majd a futó időtől megriadva tovaröppen
Maga után csalva a te új, bár mily’ gondolatod,
A költészet végtelen mennyezetén egy csepp lecsöppen,
Ha láthatatlanul is, de építi az irodalom „cseppkő oszlopot”.
