A város /Más vizek felé/
Szemedben fásultság tompította a fényeket
Ajkadon keserűn préselted át halk szavad:
„Elmegyek, s itt hagyom a kínt, az éveket
Lelkem a szürkeség hálóján vergődő vad,
…Nem, nem ezt te nem értheted!
Nézd remegő nyitott tenyerem közepét,
Látsz-e benne kincseket vagy bármi mást?
Csak emlékeim vannak holtan hevernek szanaszét,
Nem, te nem érzed bennem a robbanást!
Mennem kell, hív egy más világ, egy boldogabb lét.”
Nézd a tenger ívét ott a periférián
Hol a tegnap karjába zuhan az elfogyó ma,
Nézd a lenyugvó napot pihenve a tenger illatán,
Ez a szülőfölded, ha tudna, érted szólana!
Hidd el bárhová mész, citrom leszel egy fügefán!
Érezd az esti szellőt, ahogy cirógat s becéz,
Miközben az emlékezés járja az elmúl éveket,
Nézz a csonka holdra ki sápadva, aggódva néz,
Hisz tudja ő is néked hazád, csak itt lehet.
Itt rezed arany, de idegenben aranyad csak réz!
Kavafisz /görög költő/: A város c. verse keltette hangulatából merítve./egy műfordító pályázat kapcsán/
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.