lórész

Valahogy minden ruhám valamiért szűk rám, a bőrömön dörömbölök, tojáshéjam töröm, mert minden ócska vacak vacak, szavak, a vak, lakk, láttalak, száz alak, szar alak, a kacsó, meg a
csók, a lecsó, mint egy rosszul sikerült heti hetes..., mint egy heti retek, szemölcs a nyakamon,
nikotin csészékben, méreg, idegesít. Minden kibaszott pirosan aláhúzott szó, egy folyton-
FOLYVÁST, örökkön-örökké meg unos-untalan elrontott helyesírással leírt valóság, egy…
félig sem tudom megfogalmazni azt, amit érzek, anya, nincsenek rá eszközeim, szerszámaim,
a szerszámom egyre többször mond csődöt, bébi. A szerszámosládámban egy csavarhúzó van
csak, de az is csak arra jó, hogy meglazítsam vele a kapcsolataimat, meg a csavarokat, amik
másokhoz kötnek, az ugyanaz, nem tudom meglazítani a rácsot vele, hogy ki-be járhassak.
Kedves akarok lenni, olyan kibaszott kedves, hogy hányingere legyen tőlem másoknak.
(Hosszú körömmel nem lehet gépelni, a papucsom eleje koszos, kék-fehér, ég-felhő, ezret is
elhasználtam már belőle. Hány napja létezem, úristen?) Nem vagyok részeg, csak büfögnöm
kell a joghurttól, minden bánt, az ágyamban fetreng az ORRtúróember, a metróülésekhez
dörgölődött farmerjában, akkurvaéletbe. Tegnap láttam egy gyönyörű norvég lányt, Icus is
gyönyörű. Szeretnék a melleihez simulni. (Kinek a melléhez?) Minden mozdulatom balul sül
el, Isten kurva vicces kedvében van, nem akarom ezt hinni, nem akarom ráfogni. Híztam vagy
6 kilót az utóbbi időben, talán az agyam növekedett meg ormótlan méretűre, vagy daganatom
lett nagy hirtelenjében. Talán a farkam vastagodott meg az olthatatlan libidómtól. Talán a
lelkem vizesedett fel. Nézem a 24-et, minden pillanatunkban a 24 –et nézzük. Állítom még
halljuk a zenét, meg a tapsgépet is, miközben parázsnak gondolt párbeszédekbe bonyolódunk,
többnyire senkivel. Gergő egy faszfej. Gergőke, gergőke, mehetsz a fürdőbe, de végezz
sürgősen. Gergőke, gergőke. Vicces is néha, persze meg szerethetőke, de alapvetően
mégiscsak. Magamra emlékeztet. Én pedig a bátyámra. Ugyanaz a játszma. A szobám a
nappalija mindenkinek. De legfőképp neki. Itt cigizik. Átjáróház. Nem hallom a
gondolataimat. Nem tudok írni, csak éjjel, amikor meg már álmos vagyok és nyűgös és
hátfájós. Vagy reggel, amikor ugyanez, csak máshogyan. A szekrénybebújás tesz
termékennyé engem is, akárcsak Giardino barátomat. A Bálint(jó vele zabálni)tal való
együttlakás olyan kiszámíthatóan rossz hatással van a barátságunkra. (Akkurva életbe felejtek
el magyarul, vagy nem is tudtam úgy igazán sohasem?) Egyetlen képességem lenne pedig,
amiből majd enni adhatok legalábbis magamnak, amiből etethetem, hízlalhatom a testemet.
Az ajtók velem együtt nőnek, vagy én töpörödöm egyre kisebbre, miközben növök,
ugyanolyan nehéz lenyomnom a kilincseket, mint mikor még a két ujjas kesztyűm egy
madzagon fel volt fűzve a kabátom két ujjába, hogy ne hagyjam el soha. Ha nem vettem fel ,
csak fityegett a madzagon. Most is így fityeg. Budapest színei… Azok is fityegnek a házakon.
Visszatükrözik az eget. Eltakarják Isten arcát a házak homlokzata mindig, minden nap, óráról
órára változnak. Elképedve figyelem, miközben péksüteményem eszem.  Valamiért Róma jut
eszembe. Soha nem láttam, csak képeslapokon. Talán egykor éltem ott. Sikerek… Szomjazom
rájuk, rögeszméim lesz egy-egy cél, vágyakozva álmodozom a nőkről. És mikor megkapom
őket, hirtelen untatni kezdenek. A cél kereszt. Holnap kipórszívozom a szobámat.
Kiporszívozom az agyamat, a porcicákat, a pordémonokat. Nem akarok ellacisodni. Az
istennek se. Acélakarat. Na, nézzük a jó oldalát, hogy áll a nyomozásban Jack Bauer.
Megmenti a Földet nekünk, pedig sosem akarja úgy igazán. Az a fiú, akit úgy hívtak régen, az
volt a neve, hogy. Apával lassú, idegőrlő beszélgetéseink vannak. Képtelen a tárgyra térni. Én
meg nem vagyok általában olyan kedvemben, hogy csevegjünk. Ezáltal üvöltözve búcsúzunk
egymástól, pedig három hete nem láttam és a testét eszem, az izzadságát iszom. Hozzá az
alvadt vérét nassolom. Szinte észrevétlenül (ezt a fordulatot is mennyit használom! Atyaég!)
mit is akartam ezzel? Idétlen önreflexió, mintha nem tudnám. Mintha nem olvastam volna át
ezerszer. Mintha magamnak írnám. Lófaszt. Ja, igen szinte észrevétlenül eltűnt,
felszámolódott, mármint az a ház, az az élet (nem jut eszembe jobb szó, akurvaéletbeis)
amiben éltünk, mintha eldózeroltak volna mellőlünk egy megszokott és szerethető papírmasé
díszletet, vagy utcarészletet, mittudomén. Ott állunk, mint lagziban. A régi
viszonyrendszerek, a régi szertartások, régi vázai életünknek már teljesen átalakulnak,
meglazultak, eltűntek. Nem tudom. Elképzelhetetlen dolgok, a múltban elképzelhetetlen, ma
már nagyon is elképzelhető, teljesen jogosan bekövetkező dolgok válnak valóra. Nem
rémálmok, mert álmunkban sem gondoltunk (nem akartunk?) ezekre a lehetőségekre, ezt  
kombinációját az életnek, a Sorsnak, Istennek, akárminek nem hittük, letagadtuk magunkat,
ha keresett minket. Ahogy a régi étkészlet (bármelyik) darabjai lassan elfogynak, ahogy az
egyre fogyó sorozatban mindig az aktuális lesz természetes, és rácsodálkozom magunkra,
hogy volt idő, mikor még mama is élt. A KIBASZOTT KURVA ÉLETBE VOLT IDŐ,
MIKOR MÉG TORI PAPA IS ÉLT! Sírhatnékom van, ha vissza tudok azokra az emlékeimre
emlékezni, és vissza akarok, hogy sírhatnékom legyen, mikor ez a változata az életemnek volt
számunkra természetes. (Igazából sírok is a végén. Még, ha helyettem csak az ég szakad le,
akkor is, ha sokmillió bombázó mini-kamikazeangyalbombapilóta csapódik a földbe, betonba,
szemekbe, fejekre, tetőkre, szobrokra, puttókra, Arany Jánosra, vaskerítésre, demszkifaszra,
buszmenetrendre, az útra, hogy lucskos és csúszós, ragacsos legyen a vérüktől minden.)
Csak kapkodom a fejemet, ahogyan eljutunk, majd eljutunk, mert eljutunk, el fogunk jutni
odáig, mikor már a semmi lesz természetes újra. És kikerülhetetlen a boldogság. (Ez hogy jön
ide? Kikerülhetetlen a boldogság is?) Kikerülhetetlen az emlékezés. (Kikerülhetetlenek a
temetők is Kisújon egy idő után körbe érik a várost, mint a borostyán, vagy vadszőlő a
házunkat.) Ez a gázkonvektor is mennyi mindent jelent most hirtelen. (Mi is a címünk?)Mikor
majdnem meghaltunk egy féltégla miatt, ami beszorult a kéménybe, emlékszem anyáékhoz
akartam kimenni a konyhába, hogy tudassam velük, fáj a fejem, szédülök, de a folyosón már a
padlón voltam. Hallom, ahogy szivárog a gáz. Eláraszt mindent az emlék. Izgulok. Nem:
félek, mellkasom tapogatom: a szívem teljesen rendszertelenül ver: ha nem most lesz
szívinfarktusom, majd öt éven belül. De mégis a meleg. Kikerülhetlen a boldogság, igen,
minden, ami éltet, kikerülhetetlen. Anya lámpánál olvas, cigizik, mi tévézünk. Kattog a fűtés, a gázkonvektor.

Bár a miénk nem éppen ilyen tipusú volt.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.