Csillagsóhaj



Ha leszáll az éj a külvárosban,
s a Dunánál, a parton: ellátni innen oda.
Nagyon fáj, de végleg elnémultam,
és sekély a kéj, hogy szólt belőlem óda.

A semmi ágán nem ül már semmi.
Halált hozó füvet sem terem.
Éltem, s félve belehaltam. Ennyi.
De hibátlanul írják már nevem.

Létem óta egyre érlelődik sorsom.
Óborként más hordóba fejtik rendre.
Bár tanítanak, népemet nem én tanítom.
Szószövésem lelküknek tán nehéz kelme.

Elmondják verseim, és van köztük ki érti,
hogy csak őszinte voltam, s üldözött.
Szűken mért az élet, úgy lettem férfi.  
Léteztem hangyaként magas fű között.

S most itt vagyok: a Tejút magányos csillaga.
A távolságot, az üveggolyót száz éve kaptam. Az ám!
Nem nekem készült az élet hatalmas színpada,
de tűrök itt az űrben, én ellobbant lélek. Ez a hazám!        






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.