Ébresztõ

Mázsás súly tartja a Föld közelében bármiféle szélben.
Mázsás súly helyezi le elé a szakadék felé futó sínpárokat.
Mázsás súly mellé fekszik le a rikoltó paplanok közé.

Csak ezzel a krisztusi koron túli teherrel beszél jó ideje.
Csak ezzel a betondémonnal a hátán biciklizik szuszogva.
Csak ezzel a paranoiás disznóval hajlandó csilingelő, rövid kacajra.

Ami bár puding-puhának tűnik, mégis megmozdíthatatlan.
Ami bár elkényezteti, végignyalja, közben megcsapolja fiatalságát.
Ami bár mosolyog, de rég rothadó kert burjánzik arca mögött.

Ő azt hiszi, nagymamák bevásárlószatyrai húzzák le a kezét,
Ő azt hiszi, nejlonfülek metszik a húst, és hagynak vörös csíkot az ujjakon.
Ő azt hiszi, a boldogsága kertjét csinosítgatja, ápolja, gondozza.

Azelőtt nem szerette a valóság hétköznapi alkatrészeit.
Azelőtt nem szerette az értelmetlen, és kilátástalan jövőt.
Azelőtt nem szerette nézni a ráncos, csüggeteg melleket sem.

Most alkonyatkor lefekszik, hogy pirkadatkor már ébren legyen.
Most este hétkor ágyából nézi a legkínosabb nevetőgépes műsort.
Most nem mozdul ki otthonról és rettegve néz az ordító telefonra.

Levette magáról s rég szekrénybe zárta színes, tarka ruháit a csendben.
Levette magáról és szekrénybe zárta minden barátját, testvérét lassan.
Levette magáról és, mint egy meztelen idegenre, most úgy nézünk rá halkan.

Úgy nézünk rá, mint egy szomorú, megzavarodott, fertőzőnek hitt rákbetegre.
Úgy nézünk, mint egy kétségbeesett énekesre, aki nehéz falzettekel küszködik.
Úgy nézünk, mint egy tébolyultan pózóló, fotókon feszítő Krisztusra.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.