Hozzád szólok még
már nem vagyunk
az a bonyolult önmagába csavarodott minta
az egymást rajzoló kezek
önmagunk újrakezdései folytatásai
a furfangos vonalak a papíron
szőnyegen függönyön falon
valójában már nem vagyunk
már nem tudnánk eljátszani
azt a háromszemélyes darabot
amiben én beleestem egy mocsárba
te kihúztál a partra
apa pedig ráállított
épülő házunk alapjaira
hogy azzal a hatalmas vízsugárral
lemossa örökre a mocskot bőrömről
mostanában hetekig nem szólunk egymáshoz
és miközben azt hiszed te haladsz a lépcsőn felfelé
mikor összefutunk én is azt hiszem
miközben mindketten tévedünk
és én sem esek már mocsarakba
mert te már régen nem húznál ki
apa pedig képtelen lenne újra építkezni
és te is elfelejtetted már a szövegedet
ma megrándul az arcod
ha hozzád szólok
már megrándul az arcod
és próbálsz másra figyelni
és én szeretném lehámozni az arcodról ezt a rángást
de félek attól aminek gondollak alatta
és félek igen félek tőle is
és hangtalanul tátogok
a szögesdrótokon lövészárkokon túlra
figyelem ahogy kérlelhetetlenül csapkodó szárnyakkal
nyakadra erősített láthatatlan kötelek segítségével
elhúzod fejünk felől a nyarat
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.