Hófehér meteoritok


Az emlék elolvadt.
Alig maradt belőle valami mára,
erre a rezgő papírra, mikor a júliusi lázban égő,
forró szobámban próbálom összeilleszteni,
valahogy újra összerakni magamban, hiába.

Ahol a kristály-fehér meteoritok a lámpa
alatti fénycsóvában kavarogtak,
ott állt ez a lány, nézd, kitárt karokkal,
nyitott szájjal, lehunyt szemhája mögött
remegő szemekkel forgott.
Talpa alatt a hóvirágszirmok összetörtek, és ropogtak.
A kollégiuma előtt, mint valami kölyökkutya,
nem törődött semmivel, csak mosolygott a simogatóra,
és a bundája lecsúszott róla.

Hazudnék, ha azt mondanám neked, tudom, mit érzett.
Én nem voltam ott, most is távolodom,
miközben arcára olvadnak a vizes csillagok,
vagy a lehulló hópelyhek orrába, szájába hullnak.

Végül belénk ütközik minden, azt hiszem,
bármi létezik, azt hiszem végül belénk hatol,
aztán eltűnik majd bennünk minden,
hogy így csempésszük át azután a túlvilágra.
Mint más határokon a kokaint.

Most arra gondolok, ahogy vibráló,
csillogó testére olvadt az öröm, ahogy
elszabadult liftként zuhant a boldogság belém is.
És most is szédülök,
                              beleszédülök én is.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.