A történet látszatát legalábbis



Azt mondod szeretsz, és helyén is van ez így,
esküvel vallottunk egymásnak hûséget jóban-rosszban,
bár mostanában nem hangoztatod sûrûn, úgy látszik,
sikeresen leszoktattalak róla, mármint a szóról, amit
annyiszor vártál füledbe suttogni szerelmes éjszakákon,
vagy legalább a szeretkezések utáni hajnalok kávégõze
fölött. De csak az íz maradt meg a számban, a fanyar íz,
hogy túlérett csecsemõként kell szájamba vegyelek téged,
az orális közlés fanyar testbeszéde, amit jobb híján,
alkalmanként a porceláncsésze hûvöse pótol, meg a
kávé/cappuccino kimódolt keveréke.


Szeretkezéseink, az orális szimbiózis,
a rangos intézmény folyosóin kezdõdtek, az elõadóterem
széksorai, a mûterem rajzbakjai között, nem beszélve a
lépcsõfeljárókról, a fõ- és hátsó bejáratról, a zegzugos útról
a sportpályán, majd a gyakorlóiskola auláján keresztül, a
piactér mellett, egészen a rangos intézmény kollégiumáig,
ott és akkor kezdõdtek, ahol és amikor kollektív neveltetésünk.
Speckollt kellett választanunk legelõbbis, én alkalmasságomat
bizonyítandó megmutattam a hajtogatott pókot, te alkalmatlan-
ságodat bizonygatva ráztad napszõkítette fürtjeid, melyek dauer
nélkül is a sugarak hullámtermészetérõl tanúskodtak, mintegy
elõrejelezve impulzivitásod, aztán mindketten alkalmasnak
bizonyultunk, mint késõbb kiderült, mindenki alkalmasnak
bizonyult. M.S. mester köré két csoport szervezõdött, az
adminisztráció személytelenségén némi erõszakot téve
mégiscsak egy csoportba kerültünk, így aztán elgördült
az utolsó akadály is, hosszú ideig tartott az elõjáték,
fél évig egymásra ismerésünk.


Kós Károly betûivel másoltam
az egykorintus tizenhármat egész vizsgaidõszakban,
lúdtollal, diópáccal, frenetikus hatásra vártam, de M.S.
mester megjegyezte, kár, hogy olvashatatlan. Nem bántott,
nem zavart meg, éltem már át hasonlót mellette, ahogy
a dolgokat helyére tette, akkor sem lett más a szecessziós
betûkbõl, mint aminek Kós is szánta, afféle jegyajándék,
de ez a történet másik vége. Hogy mért nem beszélgettünk,
már régen, miért feledkeztünk meg róla, szinte észrevétlen,
errõl kell számot adnom.


Az öröm himnuszát is másolhattam volna,
mosolyodban kódoltatott még idõ elõttrõl, negatívja is
jelen volt, lenyomata a meg nem kapottnak, szigorú
szájszögletek verte forma. Mosolyod oldotta fel a
varratokat/vereteket a számon, észre se vettem, csak olyan
magától értetõdõen jó volt mozgatni újra, oralizálni téged,
mint ahogy egymásra ismerésünk pillanatában sem akartam
többet, mint szájba venni, mosolyod kitapogatni, illeszteni
hozzá az enyémet, ami ott lappangott a negatívban. A szigorú
szájszögletekrõl kellene tehát számot adnom, hogyan is
szorulnak össze a mindennapokban, miféle lótás-futások,
miféle aggodalmak verhetik mosolytalanná õket, letapogatnom,
lemásolnom a mintát naponta újra, ahogy a kulcsmásoló
csinálja, vagy még annál is hatékonyabban, mint egymásra
ismerésünk pillanatában.


Valójában minden féltékenykedésem
csalásom elõérzete, naponta történõ miniatûr elhagyások,
nem-beszélgetések, tekintetek félresiklása egy-egy nem
érintkezõ síkba, amit a megszokás kipótol, mint festett
gipsz az archaikus cseréptöredéket, de a kezek idõ elõtti
lenyomata, alig érzékelhetõ tapintása valahogy nem jön össze.
Pedig ezt az alig érzékelhetõt csodáltuk, ittuk magunkba
egymássá formálódásunk mindennapi aktusaiban, mint
megannyi miniatûr részlet aranyozódott egybe az archaikus
háttér kárpitra emlékeztetõ ornamentikája, naponta fedeztük
fel ujjongva a jelek egymásba kapcsolódó jelentéseit, és mint
rajongó tanítványok dolgoztunk tovább, hogy el ne veszítsük,
nehogy eltûnjön egyetlen apró részlet, a részletekben gyûlik,
bomlik fel pontosabban, mindennapi veszteségem. Honnan
estél ki, milyen tûz égette cserépedény karcolata, milyen kéz
bogozta kárpit parányi bogja voltál, milyen szem láthatta
egybe a mozdulattöredékek mozaikdarabkáit, miféle archaikus
pointillizmus sûrûsödött egyetlen képpé, végtelen liturgiává,
egymásba öleléssé.


Jó lesz magánmitológiának,
dünnyögte M.S. mester, vagy csak gondolta, s én dünnyögtem
utána, miközben rakosgatta a kötözött fonalképet, de nem
tudnék még egy tucatot elképzelni belõle. Mintha a mindenség
hörgõit látná az ember, szorosra kötve, fuldokolás közben, nem
tudok elképzelni egy tucatnyi hörgõ mindenséget, morogta még,
vagy csak én képzeltem bele az udvarias köhécselésbe, ahogy
rakosgatta a képet. Késõbb, már a Nyíl utcai albérletünkben
daraboltam fel a mindenség hörgõit egy életlen, tompa késsel,
lógott a piszkosfehérre mosott kender, amit olyan sokáig fõztem
a lúgos lében, hogy már az egész városrész azt szimatolta.
Talán ez irritálta a mestert, ahogy irritált engem a hörgõcskék
szappanos bûze, s csak akkor nyugodtam meg végre, mikor már
a keretet is feldaraboltam, épp egy tucatot csináltam belõle.
Sírtál, de nem léptél közbe. Talán az elfuserált kendert sirattad,
ami a hörgõket eltömítette, talán a szappant, ami az ág-bogak
szorosában is valami selymes fényt megõrzött, talán a tucatot
sokalltad, nem tudtad a mindenség keretét ilyen egyforma
szeletekben elképzelni. Eleged lett hát a magánmitológiából,
s akkor, bár az idõrendben nem vagyok egészen biztos, elõször
hagytál ott engem. Mint késõbb elmondtad, M. nénihez utaztál
szõni, le Dél-Baranyába, ahol még emlékeznek a fehér gyászra,
fehéren szövik a fehéret, én meg úgy éreztem magam, mint kölök-
koromban, mikor az ujjam a befõttkötözõ spárgával szorosan
körbetekertem, s csak mikor kezdett lilulni, és én már ordítottam,
vágta le nagyanyám a szálakat a kenyérvágó késsel.


A történet ott kezdõdik, hogy felkelünk,
megisszuk az elsõ kávét/cappuccinót, elõtte minden, mosakodás,
torna, áhítat, az elsõ lépések következetességével, utána, minden,
irodalom, munka, gyerekek, a további lépések természetességével,
míg meg nem isszuk a következõ kávét/cappuccinót, s el nem
fáradunk, és a nap hordaléka el nem takarja, hogy már az elsõ
kávét/cappuccinót is csak azért/ahelyett, hogy szerettünk volna
egymásra nézni/nevetni. De hát a történet ott kezdõdik/folytatódik,
hogy te még este, sokáig, mikor én már régen, ami természetesen
ott folytatódik/kezdõdik, hogy én már korán, amíg te még mindig,
egészen, mint mondottam, odáig, hogy meg nem isszuk az elsõ
cappuccinót/kávét. A folyamatot persze megszakítja egy-egy
éjszakai merevedés, nappali kiakadás, de az is csak azért, hogy
az izgalmi szint túl ne folyjon a megengedhetõnél, alapjaiban
veszélyeztetve a hajnali/reggeli és délutáni kávé/cappuccino
megingathatatlan pillérei tartotta rendet, mely hidat képez,
mondhatni folyamatot, a történet látszatát legalábbis.








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Jelenkor, 2005/5