Hang a hanghoz
Azonnal úgy volt, mégsem adatott,
elkaptam volna félkör-alakod
és fénybe húztam volna, önmagamhoz,
ahogy térben csapódik hang a hanghoz,
de legszörnyűbb az, hogy a csöndeden,
elhallgatásban ott a végtelen
s bennem csönded – még ha fáj is – ragyog,
mert fényt gyújtanak tüskés csillagok,
s kínjaid majd oszlanak ott a másban,
úgy, mint a megdermedt vércsepp a lázban,
mert ha átnyúlok önmagam fölött,
hűvösre oltó félelmek között:
nekem, fényszilánknak, aki vagyok,
a sötétségben elvész alakod.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Publikálva: Ezredvég, 2006/4
