Válasz egy szemrehányásra


Honnan tudod, hány arcot szőttem magamnak
a tépelődésekből, kínlódásokból, feszültségekből,
hány arcot szőttem a lelkifurdalásból,
ebből a durva kelméből, azóta is véres a kezem.

Hány arcot szőttem a hazugságból,
a haragból, a gyűlöletből, az undorból –
magamtól s a világtól,
mindenkitől, aki nem én vagyok.

Hány tükörbe néztem s hánytól fordultam el,
pedig lett volna arcom mindegyikhez,
s lett volna vásznam, tűm, ujjbegyem,
hogy új arcaimba belepillanthassak.

Mért gondolod, hogy úgy közlekedem
szépségek és boldogságok,
nők között, akik nekem fontosak,
mintha a Monostor és a Román Opera között közlekednék.

Mért gondolod, hogy könnyen bírom el,
hogy nem szakít szét, ami szétszakíthat,
ha összetart is valami kérlelhetetlen,
keserű, édes, nőboldog magány.

Én nem tudom, hogy meddig tart a szőttes,
és meddig sajog minden kegyetlenség,
és meddig fogad mindegyik megálló,
és meddig borulok le a szerelem előtt.

De azt tudom, hogy nincsen pillanat,
amikor belül ne lennék magammal,
és ne örülnék, hogy én én vagyok,
és ne fájna, hogy örülök neki.









Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.