Trieszti séta

Voltál Triesztben. Láttalak téged.
Pedig háttal álltam a San Giusto
állványozott apszisára hulló,
átszűrt, álmos, éppenhogycsak fénynek.

És ott, a lapidárium előtt,
ahol Winckelmann sírjára szarnak
a fehér sirályok, mi a szarnak
kezdtél ki velem, te, ribanc idő?

Vele voltam, de biztosan láttad.
Mondtam, élnék itt szívesen. Te nem?
Joyce, Svevo, Magris meg mi. Istenem!
(A nyár csak emléke önmagának.)

Nem figyelt. A sirályokat nézte.
Mindegy. Csak szorítottam a kezét,
végig a Via Rossini felé,
danse macabre a Vespák énekére,

hogy aztán újra megpillantsalak
egy antikvárium üvegén át,
és megérezzem ajkad dohszagát.
Mit reméltem? Hogy majd lerázhatlak?






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.