Felelőtlen estén a hangyák és az örvény...

A fa fáradtan rázza le merev lombjait,
s száraz recsegéssel nyújtóz a tikkasztó melegben.
Szél soha nem libben,
magányban áll a fa,
s új lombkoronát vár,
mibe öltözik majdan téli időkben.

Ez egy felborult rend.
Nem az Isten szerint és nem látunk már megint,
csak hangok ölelkeznek a végtelen térben.

Ekkor sivár barázdákba az érkező lombok
életet lehelnek, s új zajokat hallok.
Érkeznek sok apró, futó lábakon
szárnytalan, szomjas éji rovarok.

S táncot járnak körben.
Örvénylő patakként zúg a tánc a földben.
S csalogatva topog többszázezer láb,
s jönnek majd még többen.

Tenger forog, sodor porszemeket aztán,
s vihar lesz a tájon, őrjítő némán
zubognak kis csápok,
millió kis szerszám
cipeli a halott
levelet a hátán.

És a fa megremeg.
És megindul a színpad,
szívja le az ár
és a hajnal megriad.

És recsegés és gyilok,
ahogy a díszes levélörvény
megnyitja a lukat,
s nincsen már teremtmény,
mi elfordult arcába kezét ne temetné,
s elfúló hangjába jajjal ne kerülné
a látványt,

ahogy dől.
Süllyed el a fa,
s halálsikolyait csak
a vén sivatag hallja.
És bogarak és hangyák
száguldnak alatta
egyre körbe-körbe
a felsebzett talajba.

S elhullott a fa.
A drága nap pírja
viszolyogva írja
döglött sugarait
a kies látványra.

Embertelen kínja
felkiált a földnek
az emberhez, hogy: - Öldd meg!
Céltalan bosszút
kíván a természet,
de a dögök és termeszek
újra nagy soká jönnek.

S az örvény szája bezárt.
Elnyelt minden határt,
rögöket és lombot,
de az éjjel újra vallott,
bár üres volt már a táj.










Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.