Határ

A szobádból már enni sem jöttél ki a végén.

Talán, mert nem volt rá elég erőd,
talán mert a határtól féltél.

A határtól, ahogy ritka sírásaidkor
a két kifordítható asztallap közti rést hívtad,
ami szerinted elválasztott minket - tőled.

Tél volt, persze.

A haldokláshoz szokott ágyban,
szüleid helyén,
feküdtél a szobában, ahová csak
az evőeszközök csörömpölése
szűrődhetett be.

Előbb a terítéked tűnt el,
majd legvégül Te.

Azután hajnalban, a fehér csendben,
kórházi pongyolában, strandpapucsban,
lassan a sugárkezelt fák közé sétáltál.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.