Alvajáró sanzon

                              "Dereng az arca fénye, halvány,
                               mint gyűrű mély kút alján."
                                                       (Voznyeszenszkij)




lépteim alatt a friss hó - a csont
is halkan nyögve roppan
szemedből a hajnal kis fényt kibont
hogy ő ragyogjon jobban
és átlopakodnak életemen
észrevétlenül az örömök
a falnak támaszkodva állok
nézem a gombolkozó estet
feljön a hold - sápadt hold
vagyok csupán
kacér csillagokkal ismerkedni lusta
ki sanda rókák zöld szemén
néha-néha fölragyog
szaporák szívemben az álnok időcseppek
átalakult már minden azóta
hogy szemeidben a fények úgy kialudtak
már lehetetlen érteni mindazt
mit leheverve a réti virágok közt mutogattál
- egyedül vagyok
dallá tömörödnek a zajok
kertemből vándorútra kelnek
mind a violák - én is elmegyek
virágok szirmán szűrt napsugarakkal
a remény föl-föl ragyog
álmaimban mindent lehet
lehet hogy álmodom veled





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Mozgó Világ, 1986