Busz, rohanás

Busz. Rezgés.
Ingerfokozó, vibráló érzés.

Toll. Nem fog.
Szervezetemben műanyag haldoklik
és bélsárrá bomlik.

Fény. De tompa.
Szemem füsttől vörösen
tekintget a világba.
Úgy általába'.

Srác. Gyerek.
Popcorn-t lök szájába,
s mondja anyjának:
-hazamegyek!-
Most már tényleg

haza kéne mennem
nekem is.
Jegyem nincs.
A kaller tajtékzó pofával
taszít a járműről a földre.
Vége.

Elegem van.
A hiányod kikattant,
hibás műszerként írja
árnyékom a falakra.

Gyorsul. Kiver.
A torzítósávba érve
jeleket bomlaszt...

Az ajtó nyitva.
A pirosnál emberek
szállnak fel sorba.
A vezetőnek jó napja van.
Az íz a számban száraz.

Van egy álmom,
csókodra vágyom
egy ágyon,
hol soha nem fáradsz.
Én sem.
Édenkertem a földön
a tested,
s elested
gerjesztő érintésem fölött,
mikor szerveidbe
édesség költözött.

Remélem fog.
Hisz nem-léted tüzelőbb,
mert képzelt látomások
formájában angyalként lépsz elő.

Tökéletes test.
Mélyen csobbanó szemek
és száj,
melyre fáradt ajkam a takaró.

Akarod?
Akarom én is,
hát mire való idő és táj,
ha jelen napra kelve
nem ránk talál együtt?!

Kicsit együgyüen nézek,
mert érzem,
ha megszáll lényed,
majd adhatatlanul
szeretlek téged,
de félek, az örök kétej
szívemben a métej,
melyet mézzé olvaszt a csókod.
Csak legyél te is boldog,
s leszek én is;
egy csomót kibontok
A szőnyeg újra szép lesz...
...csak lennék már én is boldog.

(Corun, Bp. 2005-03-07)





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.