András rég nem érzett olyan erős sóvárgást, mint most. Gyomra öklömnyi, ám mázsás súlyú gombóccá töpörödött az izgalomtól, homlokán apró izzadtságcseppek gyöngyöztek, idegrendszerének heves működéséről árulkodva. Kellemesen lepte meg a reggel kapott levél, miszerint a hétvégi összejövetelen az ő lábát akarja megmosni Péter, a lelkész. Ám, ahogy az egészségesnek látszó almában is féreg rághat odabenn, örömébe azonnal kétkedő gondolatok fészkelték be magukat. Hát kicsoda ő, hogy kiválasztotta az a szent ember erre a lelkészek számára oly megalázó, de András számára megtiszteltetést jelentő feladatra? Mivel érdemelte ki Péter figyelmet, amikor az élete annyira semmilyen, annyira hétköznapi, amikor ő csak egy a nyájból, egy "csapzott bundájú és életű bárány" csupán, aki nem tud mit kezdeni sem a hitével, sem önmagával? Hogy jön ő ahhoz egyáltalán, hogy egy nagytekintélyű tanító, egy prédikátor, egy szent, karizmatikus ember előtte alázkodjon meg, előtte hajlongjon, áldást osztó keze az ő koszos lábait öblögesse? Félt? Nehezen megfogalmazható érzés volt ez, de külső jegyei alapján egyértelműen félelem. Hírtelen eszébe jutott minden bűne és vétke. A gyilkos indulatok, a hazugságok, az apró, gyerekkori lopások, a munkahelyről elvitt anyagok garmadája, az önkielégítések, a kiserdei vad szeretkezések a mindenre kapható lányokkal, a korbácsként csattanó, anyjához intézett szavai, a lerészegedésig tartó sörözések, a kocsmai verekedések, a szétfröccsenő vér, a szaxofonjának visszhangja a fák között, a versei a sima papíron, minden, amit bűnnek tanítottak neki a gyülekezetben. Összepiszkolódott, rongy embernek érezte magát ismét, pedig megtérése után már megtapasztalta a hit szabadságát, a levegőbe emelő extázist, a megtisztult, bűneitől megszabadult lélek könnyedségét. Lehet, hogy épp azért választotta Péter, mert még nem szabadult fel igazán a bűnei alól? -mardosta a szavakká össze nem érett gondolat.  Mert a legkisebb kell neki a nyájból? Mert Péter még mindig bűnösnek érzi őt? Vagy, a bűnvallásakor elmesélt történetei jutottak a lelkész eszébe? - jutott el az egyelőre feltevésként egyre határozottabban agyában motoszkáló gondolathoz. András majd' megőrült a kavargó képek súlya alatt. Úgy döntött, inkább hanyagolja most a témát, ráér később a hétvége esetleges történéseinek latolgatására. Bevásárolni indult. A határ menti kisváros békés  nyugalomban szuszogott, válláról lassan lekerült a nap súlya. Esteledett. Sétáló párok bújtak egymáshoz mentükben, szerelmes lépteik simogatásként súrolta az aszfalt apró köveit. Az út szélén álló fák, mint a felkiáltójelek, büszkén, sudáron szemlélték az emberek menetelését. András úgy érezte, itt is ezer szempár kíséri mozgásában, mindenki őt figyeli, mintha valami jel lenne rajta. Akár egy vesszőfutáson, úgy érezte, záporoznak a tekintetek suhogásai testén. Innen is, onnan is szeretetteljesen ráköszöntek ismerősei, ám még ez is gyanúsan kedves volt számára. Semmi kétség, valami megfertőzte a lelkét! A bevásárlóközpont parkolójában észre sem vette az ismerős autókat, gyülekezetéből többen is vásároltak odabenn. A pultok  között céltalanul bambulva nézte a végeláthatatlan kínálatú polcokat, nem igazán tudta, mit is akar venni. Összefutott Sándorékkal. A szimpatikus házaspár férfi tagja kézfogással üdvözölte, Mária még meg is puszilta arcát.

- Hallottuk a nagy újságot. Tudod,  ez  nem  esik  meg  minden  emberrel, örülnöd kell a kiválasztottságnak! - gesztikulált élénken Sándor- Örülj, hogy épp a Te lábaidat akarja megmosni Péter. Ez akkora megtiszteltetés, húúú! Nem is lehet szavakkal kifejezni! - mondta, s szinte repesett a másra váró boldogság gondolatától. Mária áhítatos tekintetének sugaraival simogatta meg András félénken remegő ábrázatát, ő nem beszélt, csak bólogatott férje szavait hallgatva. András nem akarta örömüket saját kétkedésével megzavarni, félszegen toporgott, egyik lábáról a másikra helyezve testsúlyát.

- Persze, örülök is  neki,  higgyétek  el!  Csak  kicsit  meglepett  és  hírtelen jött. De igyekszem majd mindent jól csinálni, úgy ahogy kell! - válaszolta a lehető legőszintébb hangsúllyal, ami ebben a helyzetben csak kitellett tőle.

Hát ezek nem értik, miről van szó? Minden igyekezete ellenére sem sikerült nyugalmat erőltetnie önmagára és megszabadulnia eretneknek hitt gondolataitól. Arra gondolt épp, hogy Sándorék és mások is a Péter felé irányított, már-már ájulásig fokozott, elvakult szeretetükkel nem is vehetik észre, hogy rá, Andrásra, csak, mint egy bábura van szükség ebben a színjátékban, ahol nem az alázatról és a szeretetről lesz szó, hanem Péternek egy újabb jó alkalom ez arra, hogy bizonyságot tegyen nagyságáról, rátermettségéről, vezetői alkalmasságáról. András elhitte eddig, hogy erről, ilyesmiről még gondolkodnia sem szabad s most elementáris erővel tört fel belőle a kételkedés, az eddig ki nem mondott igazság. Igen, az Igazság fertőzte meg! Hite ahelyett, hogy szabadságot adott volna neki, olyan súlyos rácsok mögé zárta, amin keresztül még a fény is nehezen talált utat. Nem csoda, ha lelke sápadtan hervadozott eddig, ahelyett, hogy virágba borult volna. Pedig a hit lényege ez; Virágba borítani az elszáradt faágat is, kinyitni a lakatokat, zárakat, kiengedni a napfényre a lelkeket, szabadságot, békét, biztonságot, megelégedettséget adni nekik. Eretnek? Istentagadó? Hitehagyó? Egyiknek sem érezte magát, csak végtelenül szomorúnak, és időtlenül boldogtalannak. Tudta, hogy bátorsága mégsem lesz a nyílt beszédre, tudta, hogy szép csendben fogja leépíteni kapcsolatait, tudta, hogy egy napon már semmi köze nem lesz az egykor annyira szeretett és tisztelettel bámult gyülekezethez s azt is tudta, hogy soha többé nem keres másikat e helyett, mert mégis csak ez volt, vagy ez lenne a legjobb a világon.
                      
Vasárnap, a padlóra tett lavórban langyosan csillant meg a habfürdővel illatossá varázsolt folyadék. A vízfelület apró, gyűrűző hullámai visszatükrözték az izgatott arcok mosolyát, az egészséges ábrázatok kikerekedett örömét, szent várakozását. A szék karfáján puha törölköző árválkodott az áhított pillanat után sóhajtozva, amikor léte hasznossá válhat, amikor rá is szüksége lesz valakinek. András odahaza alaposan megsúrolta lábait, a behintőporozott cipő, a tiszta zokni biztosan nem büdösítette még be. Kellemetlen lenne, ha Péter orra előtt szagítanának. Nyugodtan ült a széken, nadrágszárát térdig felhúzva várakozott. Aránylag jól tűrte a pillantásokat, az irigykedő tekintetek perzselését. Péter megjelentét hatalmas tapsvihar jelezte.
Kimérten, szakszerűen végezte a feladatát. András lábát a lavórba emelte, vizet öntött rá úgy, ahogy a filmekből elleste az ottani Jézustól, majd a törölközővel puhán végigtörölte. Megcselekedte azt, amit a hite kért tőle. Kifejezte alázatát az alantasabb helyzetben lévőkkel szemben, András lábain keresztül. Az összejövetel jól sikerült. Látszólag mindenki boldogan mosolygott, mielőtt csendben haza nem mentek. András sem csinált botrányt. Eltűrte a lábmosást, tudta, ezt még el kell viselnie, ha szabad akar lenni.