– Gyere, Mócsing – mondta a kutyának. Az állat meg sem moccant. Csak akkor hallgatott a szóra, ha az öreg lehajolt hozzá, és a szemébe nézett.

Villő bácsinak most nem volt kedve hajbókolni. Az új postást nézte, akinek fülig ért a szája, ha valamelyik szépasszonyhoz csöngetett. Bezzeg az előző gyereken látszott a hivatástudat. – Ficsúr – csúszott ki a száján.

– Na, elég volt! Ne ácsorogjunk! Ma sincs levél. Ilyen vacak időben a levelek is lusták, mint az emberek.

Derék ember volt Villő bácsi. Negyven évet lehúzott a vasgyárban. A munka az munka: attól acélosodik az ember. De ezek a mai fiatalok madárcsontúak. Repkednek egyik országból a másikba, hogy dagadjon a bukszájuk. Hazajönnek, és nem találják a helyüket.

Bement a konyhába. – Gyere, te mihaszna! – nézett a kutyára. – Adok neked lecsókolbászt. Levágott egy darabot, felkarikázta, a tálkába dobta. Ő is hozzálátott a reggelihez, de mióta megszűnt a Népszabadság, nem volt mit olvasnia, nem evett jó étvággyal.

Reggeli után a bekapcsolt rádió mellett elszunnyadt. A fiáról álmodott. Ott volt az idegen országban. Látta az unokáját is; sétáltak egy rét közepén.

– Gyere, papó! Gyere, segíts nekem virágot szedni! – nyújtotta kezét.

Az öreg nem mozdult. Csalódott volt. Nem látott semmi Szabó-vonást a gyereken. Hátat fordított, elsétált.

Eső kopogott az ablakon, mintha gyerekujjak kocogtatták volna az üveget. Felült, hallgatózott. Ivott egy korty vizet. Meglátta a noteszt. Fellapozta, megkereste a fia telefonszámát.

A menyére is haragudott, amiért magához láncolta Andrást a gyerekkel. Azt mondta a fiának: ha kint marad, többet ne keresse.

Az álom felkavarta. – Papó – mondta csengő hangon a kislány. És milyen párnás keze volt! Villő bácsi ritkán érzékenyült el.

Ha felhívom a fiam, mit mondjak? Megismeri a hangomat, vagy bemutatkozzam? Évek óta nem beszéltünk… találhatunk-e szavakat egymáshoz? – töprengett.

Az eső elállt. A maszatos üvegen keresztül a kert vászonról lecsúszott képnek tűnt.

A kutya az ágy előtt aludt; ha morgott, a mellkasa gyorsabban mozgott. – Csak te vagy nekem, öreg jószág. Isten tudja, melyikünk megy el hamarabb. Ha te, akkor magam maradok – gondolta.

Kinyitotta az ablakot, beszívta a nedves falevelek illatát.

Régen sokat sétáltak a közeli erdőben. Ha megláttak egy őzet vagy nyulat, a fia szeme lángolt az örömtől.

Az öregnek már ahhoz sem volt kedve, hogy a kertbe kimenjen. Ritkán lekaszálta a magas füvet, hogy ne fusson át a gaz a szomszéd kertbe.

Hány éves lehet az unokám? Hat vagy hét? És hogy hívják? Nem jutott eszébe. Elővette a naptárt, szeme sokáig szaladgált a betűk között, míg megtalálta a nevet: Liza.