A repülő ember

Az otthonuk romokban hevert. Szanaszét bőröndök, táskák, meg rengeteg holmi, amit itt kell hagyni örökre. Ágnes, a tizenhét éves kislány, izgatottan röpködött ide-oda a szobában.
-Anyuka, a selyem ruhádat is csomagold be. Hátha bál lesz odalent. Nézd, mit találtam nagymama! Cseresznyés kalap! Vajon hogy állna nekem?
-Régi ócskaság - mondta az öreg hölgy, s csak bámulta a ligeti séták megfakult gyümölcseit.
-Nem baj, csinálsz belőle fészket a rigóknak. És a sáladat se hagyd itt, hidegek még a reggelek.
A felnőttek azonban elfáradtak. Minden holmi, még a legújabb ruhadarab is ócska rongyként hullott ki a kezükből.
Egyedül Ágnes rózsaszínű ruhája tündökölt egy vállfán, amit anyuka varrt az évzáró bálra. Mire elkészült volna, Ágnest kicsapták az iskolából, és az apja se taníthatott tovább. Szegény apa, aki mindig olyan szigorú volt és tekintélyt parancsoló,  most nem leli helyét ebben a rendetlenségben, szinte összement, meggyörnyedt, mintha attól félne, hogy megszidja egy nála még szigorúbb ember.
-Apuka, a szemüveged! Ugye ezt kerested?
Apja felnézett a távolba, mintha keresztül látna a falon.
-Csakugyan, tudtam, hogy valami hiányzik. - mondta szórakozottan.
-Jaj, Emi rögtön itt lesz!
-Ki az az Emi? Ágika játszótársa? -  kérdezte nagyapa, aki egy régi órát szerelt, pizsamában. Hirtelen megjelent előtte két fehér ruhás kislány és elkezdtek kergetőzni az asztal körül, de ő nem zavartatta magát, minden alkatrészt kiszedett az órából, aztán a füléhez tartotta, hogy jár-e?
Hirtelen felharsant a csengő. Mindenki összerezzent, pedig csak Emi jött meg, katonásan, kezében nagy táskával. Röplapok voltak benne, vagy a műkedvelő csoport szöveg példányai.
Emi sohase volt a játszótársa Ágnesnek. Ő egy aktivista. Azért jön, hogy elvigye a kislányt, és elvtársai segítségével megmentse. Ágnes azt hiszi, hogy egy műkedvelő előadásra akarják beszervezni, valami bohózatra, a címe talán, Utópia.  Az előadás után bál  is lesz, ahol felveheti szép ruháját.
-Máris? - kérdezte anyuka riadtan.
-Ne aggódj, - ölelte meg a kislány, pár nap múlva utazom én is.
Egy pillanatig gondolkodott, szeretett volna még mondani valamit.
Ahogy kiléptek az ajtón, visszanézett, de az ablakon betörő fényben csak árnyékokat látott.
Már kint voltak az utcán, akkor jutott eszébe, hogy nála maradt a nagymama sálja, és a báli ruhát is ott felejtette a vállfán.
-Ötre jönnek hozzám a többiek, - figyelmeztette Emi, - máris késésben vagyunk.
Ágnes tudomásul vette. Árnyékként követte a másikat az idegen házba.
-Érezd magad otthon. - mondta Emi, amikor beléptek a nappaliba. Nehéz bútorok, óriási könyvespolc, a sarokban íróasztal, rajta szigorú írógép, a falon arcképek a múlt századból. Idegen emberek.
Ágnes gondolatban vonaton ült anyukáékkal, és a száguldó tájat nézték.
-Hamarosan megérkeznek a többiek is, de most nem próbálunk, mert fontos megbeszélnivalónk lesz. Azért csak olvasgasd a szerepedet.
Ágnes leült a kényelmetlen kanapéra. Túl nagy volt a csend és a csend sokszor hangosabb, mint százezer vonat zakatolása.
Aztán megérkeztek Emi barátai és valódi zajjal telt meg a szoba. Fiatalok voltak mind és vidámak, csak tekintetükben parázslott a harag, mint kezükben az égő cigaretta, melynek füstje fojtogatón, marón terjedt szét a szobában.
Ágnes szédült, mintha körhintán forogna, s a szavak értelmetlenül zakatoltak a fejében. Új világrend, ennyit fogott fel, de a zűrzavarban ennek se volt sok értelme. Akkor meglátott köztük egy pilóta ruhás fiút, aki nem vett részt a társalgásban. Nem is figyelt arra, miről vitatkoznak. Csak csendben leemelt egy könyvet a polcról, és olvasni kezdett. Nagyon szép fiú volt, mintha most szállt volna le a felhők közül.
Ágnes, hogy zsibbadt lábait megmozgassa, felállt, és elindult a könyvespolc felé, közben belebotlott a pilóta lábába. A fiú elnézést kért, a lány pedig azt kívánta, bárcsak megnyílna a fal, és elbújhatna mögötte mindörökre. Zavarában leemelt egy könyvet, egy ócska, szakadozott mesekönyvet, és abban próbált elmélyülni.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, aki szerette volna meglátogatni a nagymamáját. Felpakolt neki mindenféle jókat, köztük a sálját is, ha jönnének a hideg telek. Egy sötét rengetegen kellett keresztül menjen. Minden ág reccsenésére, minden bokor zörgésére ijedten rezzent össze. És egyszeriben ott állt előtte egy feketeruhás alak, igazgatói öltözékben.
-Hová, hová a séta? - Kérdezte ordas mosollyal. - Kis kosárkával, lám-lám, csak nem a nagymamához? Azt hisszük talán, hogy a mesékben vagyunk, nem tudjuk, hogy kijárási tilalom van?
-Csak a sálját - könyörgött a kislány - szeretném elvinni neki, nehogy megfázzon, míg felépül az új világrend.
Ágnes már nem emlékezett rá, hogy került egy kis szobába, hideg dunyha alá. A zakatolás ide is belopózott, egyre hangosabban, mintha ezer vonat száguldana végig az éjszakán.
Hűvös reggelre ébredt, szokatlan csendre. Itt, a város szélén kevesebb a nyüzsgés. Emmi nem volt otthon. Ágnes céltalanul bolyongott a nagy házban, mintha kedves holmiait keresné. Aztán eszébe jutott a nagymama sálja. Mi lenne, ha elvinné neki? Talán még otthon vannak, talán még nem utaztak el. Várnak pár napot, míg lezajlik az előadás, aztán együtt mennek. Ágnes magára kapta kabátját, és rohant ki a házból.
Odakint hideg korom festette szürkére az eget, és a járókelők arca semmi jót nem tükrözött. Villamosra szállt, lesütött szemmel, igyekezett nem nézni senkire. A leszállók minden megállónál löktek egyet rajta. A végállomásnál aztán ő is leszállt.
Futni  kezdett, de a házhoz közeledve lelassította a lépteit. Az ablak redőnyök lehúzva, az ajtó lakattal lezárva. Hiszen még tegnap elutaztak!
Tanácstalanul sétált, fel-alá,  téblábolt, hátha mégis kinyílik az ajtó, vagy egy ablak, és végre bemehet. Nagy nehezen aztán elindult visszafelé, de nem sietett.
Emi haragosan fogadta, mikor hazaért.
Jól le is hordta.
Ágnes kedvetlenül, tehetetlenül nézett maga elé. A családját látta, még mindig a robogó vonaton, ahogy megnyugodva ülnek és nézik a tájat, abban a békés tudatban, hogy ő biztonságban van, jó helyen.
-Olvasgass, azzal könnyebben telik az idő, - mondta Emi, aztán leült szövegeket gépelni.
Kop-kop-kop-kop, szólt a fakopáncs az ágon, Seholsincs országban. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, s volt neki egy szép, eladó leánya. Sokan versengtek a kezéért, de a királylány nem tudott dönteni. Fiatal volt még, jobban érdekelte a természet, az erdő, a madarak éneke, a virágok, sokat sétált, énekelt, boldog volt. Egyszer azonban hatalmas fergeteg támadt és lesöpörte a napot,  a holdat és a csillagokat is az égről. Sötétségbe borult minden.
-Hallod-e te király! - mennydörögte a förgeteg. - Add nekem a lányodat, és akkor visszateszem a napot, a holdat és a csillagokat is az égre.
A király kezébe temette arcát, a királylány pedig jobban sajnálta apját, mint saját magát, látván hogyan parancsolgat neki egy még nála is nagyobb úr. Inkább hozzámegy a fergeteghez, csak ne lássa apja kétségbeesett arcát, anyja riadt tekintetét, és ne hallja a nagymamák és nagypapák, a kislányok és kisfiúk zokogását. Ám egyszer csak fény támadt, és egy tündérfiú jelent meg a palota ablakában. Fölkapta a királylányt, és már repült is vele messze, hogy megmentse  gonosz kérőjétől. A mese utolsó oldala nem volt meg.  Ágnes többször is végigolvasta  a történetet, mintha azt remélné, hogy a végén csak visszakerül valahogy, minden világítótest az égre. Belefájdult a nyaka az olvasásba.
Lassan beesteledett  és a zajos társaság megint összegyűlt a nappaliban. A pilóta is eljött, de most se szólt senkihez, kezébe vette a könyvet, és olvasott tovább. Vagy csak úgy tett, mintha olvasna. Ki tudja hol jártak a gondolatai?
Mi van, ha ellenség, csak senki se tudja? Ágnes addig fürkészte a pilóta arcát, míg az észrevette, és nyugodt, ábrándos szemekkel nézett vissza rá. A lány zavartan bújt a könyv lapjai közé.
Éjjel, álmában megjelent a szárnyas fiú. "Gyere velem, elviszlek oda, ahol nem eshet bántódásod." Majd könnyedén ölbe kapta és vitte magával, fel,  a csillagokig. Sokáig repültek, elhagyták a földet is, és egy másik bolygón szálltak le. Gyönyörű, fényes volt minden. Fehérre meszelt házak, minden ablakban muskátli. És a fénylő kertek úgy ragyogtak, alig tudta nyitva tartani a szemét. "Ezentúl ez lesz az otthonod", - mondta az ifjú, Ágnes pedig sírni kezdett. Hiszen akkor soha többé nem látja viszont az övéit! Messze volt a földtől, millió fényévnyi távolságra! Annyira sírt, hogy a fájdalomra felébredt. Megint itt volt, Emmi házában.
"Kedves szüleim és nagyszüleim! Titokban írok levelet nektek, hiszen úgyse küldhetem el. Eminél nagyon jól érzem magam. Mindig kerít nekem valami finomságot. Az előadás elmarad, mert a kultúrházat találat érte. Apuka most biztosan haragszik, mert kizárólag az előadás miatt akarta, hogy ne menjek veletek. Hát egy kis késéssel fogok érkezni. Emmi azt mondta, zűrösek most az állomások."
És várt, napokat és heteket. Lábát lógatta a kanapén, meséket olvasott, és várta az estéket is, hogy megjelenjen a társaság, mely az új világrend ígéretét hírdette. De valójában nem őket várta, hanem azt az egy, hallgatag fiút, aki semmilyen világrenddel nem foglalkozott, de olyan szép ábrándokat lehetett szőni nyugodt, szelíd, közömbösnek tűnő tekintete mögé.
Voltak persze olyan esték, mikor a pilóta nem jött el. Fent járt éppen, a hideg, csillagos égbolton, zúgó gépével, mint egy óriásmadár, és onnan, a magasból, apró, jelentéktelen fénypontoknak látta városokat, s még apróbb pontoknak az embereket. Ilyenkor Ágnes üres tekintettel nézte a meséskönyv szakadozott fedelét. Teljesen lekopott már róla  a szép színes kép. Valaha egy kisfiú és egy kislány kergetett rajta pillangókat.
Egyik éjjel harsány kiáltásra ébredt.
-Felkelni! Gyorsan!
Előbb nem tudta hol van, aztán meglátta Emit. Alig lehetett hallani, mit mond, a félálom mégis kiáltássá változtatta suttogását.
-Kelj fel gyorsan!
-Mi történt?
-Ne kérdezz semmit, csak gyere.
Ágnes kábultan követte Emit, akinek fehér hálóinge kísértetként világított a sötétben.
-A házban már nem vagy biztonságban, el kell rejtselek, - mondta a kísértet, majd egy könnyed mozdulattal megnyitotta a falat, a könyvespolccal együtt,  Ágnes pedig eltűnt mögötte, mintha soha ott se lett volna.
Így lehet eltüntetni a világító testeket az égről. Meg a szobákból, meg az utcákból is. Honnan, miből legyen új világrend, mikor a régi sincs már?
Gondolatai azonban nem húnytak ki. Felidézi magában a környező dombokat, ahol talán már virágoznak a fák, és két karját kitárva szalad fölfelé, fáradtság nélkül, repülve. A pilóta ott, a magasban várja, hóna alatt egy könyvvel, és a kezét nyújtja, hogy felsegítse. Utána már együtt szaladnak. "Nézzük meg a házunkat, hátha nincs lelakatolva. " Mondta Ágnes. Az utcán rengeteg ember, ünneplő ruhában, apró zászlókkal integetnek. A fő téren virágcsokrok, léggömbök, olvadó, színes fagylaltok.
Megállnak egy hídon és nézik a rohanó folyót, aztán beülnek egy moziba, a legborzongatóbb filmre. Géppuskák tüzelnek a nézőtérre, ők pedig játékos félelemmel bújnak össze. Még nevetnek is. Egy fém kolosszus, valami gépszerű ember jelent meg a házak között, és porig rombol mindent, hatalmas lábaival. Aztán kigyúl a fény a teremben, a pokol eltűnik, és az emberek megkönnyebbülten lépnek ki a szabadba.
Emi váratlanul bekopogott hozzá.
-Alszol?
-Nem.
-Jó hírt hozok. Hamarosan kiszabadulsz innen. El fogsz utazni...a tengeren túlra...hallod? Repülővel. Új papírjaid lesznek, új neved...
Ágnes nem érttette.
-Egy másik bolygóra? Azt nem lehet, olyan messze a családomtól, nem lehet!
Emi csak annyit mondott:
-Nyugodj meg. Később megbeszéljük.
Ágnes magához tért.
Értesítenie kell a szüleit! És a pilótának is tudnia kell, addig nem utazhat el, olyan nincs, hogy ne lássa többé. De hogyan beszélhetne vele?
Megvárja, míg beesteledik. S mikor elmennek, kiszökik innen.
Követni fogja a pilótát, akár hazáig. Igencsak meglepődik majd, ha meglátja a lányt, de be kell engedje, hiszen nem ácsoroghatnak az utcán ilyen veszélyes időkben. Akkor elmond majd neki mindent, és a fiú megérti. Talán el se engedi többé. Ő fog vigyázni rá, a saját, kis otthonában. Nem kell elutazzon sehová. Itthon marad.
Várta mikor érkezik meg a társaság. Léptek föl-alá, írógép kopogása, a könyvespolcon is halk neszezés, talán éppen most emeli le a pilóta a könyvet. Ha vége lesz a gyűlésnek, utánuk oson.
Órák telnek el, mire kattan az ajtó. Most szedelőzködnek! Aztán csend lesz.
Ágnes lassan elfordítja a könyvespolcot, és előbújik. Sehol senki. Sietve megy ki a házból. Remeg a félelemtől. Talán már messze járnak. Két alakot lát a szürkületben. Fegyveres járőrök is lehetnek. Mégis követi őket. Minél jobban közeledik hozzájuk annál nagyobb lesz benne az ujjongás. Felismeri őket, a pilóta az, és egyik barátja. Most már minden rendben. Nagyon hosszú utcán mennek végig, Ágnes követi őket, reménnyel és félelemmel. Régi, omladozó házak. Az egyik sikátornál a barát elköszön. A pilóta továbbmegy, már csak pár lépés, és otthon lesz. Nem sejti, hogy követik. Nem sejti, hogy közben egy hideg csövet szegeznek rá. Hirtelen lövés dördül, és Ágnes rémülten húzódik egy kapualjba. Mire előjön, a férfi már a földön fekszik. Rohan hozzá, mint egy őrült. A pilóta tágranyílt szemekkel néz rá, mintha csodálkozna. Pedig már nem él, és szemének kékje is megfakult. Ágnes becsenget egy házba. Nehezen nyitnak ajtót,  de a házmester felismeri a pilótát, és bevonszolják az udvarra. Minden hiába. Szíven találta a lövés.
Ágnes már nem tudja hogy került "haza". Talán megvárta a reggelt, talán nem engedték, hogy éjjel kóboroljon. A pilóta mellett szeretett volna maradni, de azt se engedték. Hűvös volt a reggel, mikor elindult. Emi biztos keresi azóta.
Igen, ott várta a nappaliban, kis bőrönddel, valamit mondott is, hogy sietniük kell, valamit kérdezett is, de talán nem kérdezett semmit.
Ködös utcákon mentek végig, a város kihalt és idegen. A repülőtér. Rengeteg ember. Búcsúzkodnak. Ő is repülni fog. Hová? Egy boldogabb életbe? Ennek a nagy gépnek a szárnyai fogják megmenteni. A gép pilótája. És akkor meglátta őt, hihetetlen, de csakugyan ő volt, egyenruhában, nyugodt arccal, mintha semmi se történt volna.
-Nézd csak, - szólt Emi is, szokatlanul vidáman, talán túlzott vidámsággal, - nézd, ott van a pilótánk.
A tömeg hirtelen megbolydult, mintha attól félne, hogy nem lesz ideje a jegyét bemutatni és lemarad a gépről. Ágnest is magukkal sodorták. A pilóta eltűnt, de aztán hirtelen újra megjelent, már egész közel voltak egymáshoz, és a lány belekapaszkodott.
-Maga él? - kérdezte, vagy inkább kiabálta, mert nagyon nagy volt a zaj.
-Hiszen látta mi történt, halálos lövést kaptam. Nem is értem, miért követett? Ilyen butaságot.
-Csak szerettem volna...
A férfi nem nézett rá.  
-Mennem kell, hamarosan felszállunk.
-Olyan fehér az arca. Mint egy kísértetnek. Hogy fogja így vezetni a gépet?
-Talán majd a gondviselés. Helyettem.
És csak nézett a lány feje fölött a semmibe.
    





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2025-11-17 00:13:31
Utolsó módosítás ideje: 2025-11-17 00:13:31