NŐI SZESZÉLY
Tudod, mikor láttalak utoljára? Húsz éve. Pontosan emlékszem a hűvös március 15-ei napra, a kokárdás szövetkabátodra, a koszorúzási ceremóniához tökéletesen passzoló komor tekintetedre.
Most is ünnepélyes vagy, csak nem a kokárdától, hanem a fehér szemfedőtől és a koporsótól, amit a második feleséged választott neked. Nézlek, ugye nem haragszol?
Azt hittem, hogy Magdus felpattan a székről, és arcon csap, amiért ilyen pimasz-szemérmetlenül odaállok a koporsód mellé. Nos, nem búcsúzni jöttem, az túl intim lenne, ez csak egy kis passzió, csipetnyi női szeszély, azután, hogy... mindegy... Egyébként mindenki kíváncsi a halottak arcára, de senki sem hivalkodik ezzel.
Miért ne néznélek meg? Engem vettél el először, aztán meg eldobtál azért a kis senkiért, aki odakerült melléd titkárnőnek. Az áttetsző picsaszoknyájában kellette magát. Ádám háromévesen a legszebb korban volt, de őt is elhagytad, és felcsináltad a ribancot.
Drágám, ugye nem haragszol? Nem tehetek róla, beleszerettem. Kérlek, kérlek, kérlek, bocsáss meg nekem! – így próbáltad tisztára mosni magad, mikor összefutottunk az ünnepségen. Hányingerem lett, otthagytam a felhajtást, és egy bokor mögött néztem a kiokádott, nyálkás ételdarabokat.
A szemhéjad most olyan, mintha rásült volna a szemgolyódra. Vajon a halálod pillanatában milyen emlék égett a tekintetedbe? Lepergett minden? Az is, amikor Ádámot elütötte egy autó, és hetekig kómában feküdt, de te még a telefont sem emelted fel? Vagy, mikor apámat temettük? A fülembe súgtad: nem szép halott, de legalább ezután nem lesz baj vele. Megszorítottad a kézfejemet. Arra gondoltam, hogy a súlyos gyertyatartóval a koponyádra sújtok! Mennyire szerettem apámat, és te kigúnyoltad, mert az agyvérzés után demenssé vált. Nem mozdultam. Az öklömet olyanná gyűrted, mintha használt selyempapír lenne.
Elég volt! Kimegyek a ravatalozó elé, innen figyelem majd a szertartást. Mennyi álszent ácsorog itt. Vetési varjak. Nevetséges… Kezüket elől összekulcsolják, szenteskednek, de nem bírják sokáig: az egyik az orrát túrná, a másik üzenetet küldene a szeretőjének, vannak, akik ringatóznak a gyászzene ütemére. Sutyorognak, ki-kit ismer fel, ki mennyit öregedett, kiszúrják a lelketlent, aki még egy könnyet sem hullajt, vagy eljátsszák ezt fordítva: a szemében megdicsérik, hogy szegény milyen szépen sír. Jaj, Katikám, az ember szíve meghasad! – így fordulnak egymás felé a szájszagú arcok. Mindnek ódon-parfüm illatú a kabátja, akár a turkálós ruháknak.
Valaki megérinti a hátamat. A pap ekkor kezdi el a miatyánkot. Hátranéznek, az unokaöcséd az, a Peti. Emlékszel? Féltékeny voltál a Petire, pedig tíz évvel fiatalabb tőlem. Egyszer, mikor részeg voltál, felpofoztad. Mégis itt vagyunk mindketten. Miért?
– Szervusz, Juditom! Nem gondoltam, hogy itt találkozunk húsz év után! – az arca frissen borotvált, a fogai csillognak. Belém karol, így hasonlítunk a többi gyászolóhoz.
A halál nemcsak szétszakítani, de összekapcsolni is tud? A halál irgalmas bizonyos helyzetekben.
– Megtisztelő, hogy eljöttél, Jutka. Azok után... – egy pillanatra eltol magától, hogy nagyobb lendülettel ölelhessen.
A búcsúbeszéd közepénél tarthatunk, mikor meghallom a nevemet: búcsúzik tőled a volt feleséged, Szatmári Judit és fiatok, Ádám.
Kiszivárog lábamból az erő, úgy zúg a hang, mint ahogy a műanyagpalackba repült bogár zümmög. Kabátok surrognak, kíváncsi tekintetek tapadnak rám.
– A fiamat hagyjuk ki ebből! – motyogom, Peti szorosabban karol. Köszörüli a torkát, hátha ezzel elfedi a hangomat. Nem kell aggódni, a ravatalozó látványa izgalmasabb egy zaklatott, öregedő nőnél. Egyébként minden csoda három napig tart.
Ki volt az a képmutató, aki így írta meg a szöveget? Magdusra nézek, üveges a tekintete. Vastag lett a lábad, kisanyám, és nem áll jól neked a gyászoló szerep! Hozzád a csiricsáré jelmez illik, a kunkor-kacaj. Vagy te is keveset nevettél az utóbbi időben? Na, sajnálni nem foglak, hiába szipogsz! Nézd csak, most teszik fel a koporsófedelet, még egy kis színjáték, egy lagymatag dráma. Jajgass csak, édesem, mikor magamra maradtam a hároméves gyerekkel, akkor nem jajgattál, ugye, hanem dörzsölted a tenyeredet?!
A gyásznép együttesen moccan, megindulnak, rajzik a feketeség. Menni könnyebb, mint egyhelyben állni, menni egyenlő az élettel, még akkor is, ha elől a halál ballag.
Peti karol, lángol az arca, mintha a tenyered lenyomata égne a bőrén. Azt mondja, nem hozott koszorút, van itt elég. És valóban, illatba borul a temetőkert.
Az illatokhoz emlékeket kapcsolunk, még szerettél, mikor ezt hangosan olvastad valami újságból.
Most kapcsolódik, drágám. Most fáj. De semmiség ez szívem, ez csak női szeszély.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2025-10-12 18:32:39
Utolsó módosítás ideje: 2025-10-12 18:41:26
