A túlélés mestersége


Egyszer, talán sosemvolt időben
összebólintanak a fák, zöldjük eléri
az eget, huncutul csiklandozzák a
vadludak hasát, s azok kacagnak,
vihognak, huhognak, mint a bolond.

Talán, csak egy álom, egy eltévedt
emlék, lehet, nem is enyém. Mégis,
újra érzem az egykori  szenvedélyt,
s a jelen semleges közönye elillan,
mint az alélt orra alá dugott kámfor.

Minő varázs ez? Mely dacolva térrel,
idővel, szokásjoggal, csimpaszkodik
belém, beszövi elmém, s azt ígéri, ne
sírj, ostoba halandó, mert sehol se leszel,
mikor e kép még utódaidban tovább él.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2025-06-30 00:06:11
Utolsó módosítás ideje: 2025-06-30 00:06:11