Bíbor esküvő

Már a násznál és a szívek
viszont-eljegyzésnél is lehetett
sejteni. Már csírájában ott
hordozta a pusztulást ez a frigy,
mint egy homunkulusz,magában,
ám a szenvedély elvakított,
eltompított minket, és amíg
rabolt csókokkal vigasztaltódtunk,
halogattuk a végső megoldást,
az Endlösungot és megvártuk
az utolsó pillanatot, amikor már
Isten színe előtt kellett
vallanunk érzéseinkről.

Halott volt, amikor pedig
még meg sem született,
és elvetélt gyermek volt
mindig is a kettőnk ügye,
mégis úgy szövögettük
az édes, forró egyesülést
mintha az égiek minket
egymásnak szántak volna
és illó viszonyunk vasszilárd
self-talapzaton állna – pedig
a mélyben már akkor is
fortyogott a magma és lehetett tudni:
bábeli tornyunk csúnyán összedől
majd alattunk, ám naivan hagytuk,
hogy a mefisztói tagadás tort üljön
fölöttünk. Így dacoltunk a Sorssal.

Holott az igazi választás csak
látszólag volt a miénk, és tök’
mindegy volt, hogy vajon a piros
vagy a kék kapszulát szeretnénk-e
bevenni: mindenképp a zsarnoki
Mátrix fogságában ragadtunk.

Álmodoztam rólad, pedig már
hamvába hullt, porba omlott
álomban éltünk akkor is,
amikor a jövőt ismertük,
tudni igazán róla mégsem
akartunk. Csak gyűjtöttük
a gombamódra szaporodó
emlékeket és bájos virágcsokrokat
kötöttünk belőlük, hogy majd jók
lesznek azok egy nap esküvőnkre,
bár akkor még csak megneszeltem,
de nem tudhattam azt biztosan,
hogy csak én képzelem el néha
a Tátrafüred és Poprád környéki
csúcsokat, ami ugye kettőnk közt
félúton van valahol; ahol kerestünk
volna egy ormot, egy kiálló szirtet
vagy fenyvesekkel kibélelt völgyet
a vadonban, amely eme különös tót
házasságunk cinegefészke lett volna,
de egy nem kívánt terhességre
rímelő, sanda ösztön már akkor azt
mondatta veled, ez az én kárpátus
lelkem hagymázas őrülete
csupán: éretlen badarság.

Vannak azért még most is
éjjelek, hogy a hegyek között,
üde, falusi harangszóra
és csintalan madárdalra ébredek,
és eszembe jut, hogy sietnünk kell,
mert nem érünk oda a templomba
és lekéssük a szertartást, majd
egy villanás és máris látom,
ahogyan unott arccal az oltár felé
lépkedsz bíborvörös menyasszonyi
ruhában, a rózsaszirmok viszont,
amiket a szőnyegre hintettek:
édes vércsöppekké változnak,
és vaddisznóként, sivalkodva
vetik szemünkre, hogy ők nem
válhatnak már sohasem valóra,
mire a kedves násznép feláll,
de az ő tekintetükben is már
csak démoni erők vicsorognak:
pupillájukban mérgesen táncol
egy-egy hervadó, aprócska embrió,
mint amilyen maga ez a beavatkozásra
ítélt vágyakozás volt, amely fel sem
nőhetett, ki sem fejlődhetett igazán.


Hallom, ahogyan a Moldva, Odera,
Hernád és Duna operamuzsikáján
lefelé úsznak egy semmivé lett élet
szétrepedt és meddő petéi, mintha
egy fétékeny fekete özvegy hálójába
kerültek volna, aki hol te voltál, hol én,
hiszen ketten együtt fojtottunk meg
minden gyerrmeki gondolatot, amelynek
volt még némi értelme a jeges, téli
sötétségben, amelybe egymást bömbölve
taszítottuk, miközben a lábunk alatt,
a templom fapadlóján szivárgó hideg,
skarlátszínű folyó addig duzzad,
amíg be nem teríti teljesen testünket
a múlt valamennyi elhazudott mosolyával
együtt, előbb térdig, aztán derékig,
majd nyakig és bár nyitva van
még az egyik ablak, amelyen át
kimenekülhetnék a fényre; én
a teremben maradok és még
mindig zokogva gyászolok,
mivel nem is esküvő volt ez,
hanem temetés már a legelejétől,
amely reszkető keblemben mégis
második, égő keresztelőként lüktet –
pedig ne hidd, hogy téged siratlak.
Nem. Sohasem. Csak szerelmünket.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Szövet,
Kötetben: Varsótól Madridig (, 2024.)
Kiadó: Underground
Feltöltés ideje: 2024-07-03 12:08:30
Utolsó módosítás ideje: 2024-07-03 12:08:30