Horác

Meddig lehet a vér alap,
meddig van még hatálya hajtani –
aki a sornak végére maradt,
feminin az utolsó Berzsenyi.

Beáramolhat dédapámmal
a sehonnai ág, a Lanczkor –
feldúlják vérségünk azonnal,
mint sívó vidéket a landsknecht.

Teuton vonásokat kaptam,
feminin az utolsó halovány
Berzsenyi, apai dédnagyanyám.

               *

Nézd Kemenesalját, latin mező,
Soracte behelyettesíthető
a Sággal bármi helyi rajzban –
határozottan déli térerő.

S az Úr e földre várost nem tapaszt,
várost, mely mégis több, mint házsorok:
szánthatsz, vethetsz s aztán vihart aratsz, –
Horác, te calabriai paraszt.

               *

Viszem a kalitkát az utcán,
benn a ragadozó madárral –
kénsárga szemmel néz ki ránk,
megyek a vőlegényruhámban

végig a fénylő teraszok alatt,
a visszafojtott szürke sírás
mégis sötéten fojtogat –
aki túlságosan finnyás,

az elkényeztetett kis egyke,
ki végül csak maga marad –
szikrázó fényét szórja egyre,
üveghangokkal szól a nap.

Dombnak tartó sínek között,
kell még kéretlenül csak menni –
egykedvűen és tétován,
mintha nem volna tétje semmi.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Holmi,