EGY MAGYAR REKVIEM (ELŐHANG) (2022)

I.

Elősorjáznak a halálnak papjai,
Muszájból lett hajtók, vásári lidércek,
Kátránypapírba csomagolják az utolsó albatroszt,
Kifeszítik az égre nagy, fehér négyzetrácsukat,
Csalános szurdokokat szántanak a földbe
És elhegedülik a pokol lángjainak nyelvelését.

Dicsérheti kamráját most, akinek van, s fűtheti is,
Elefántcsont- csigaházából megvetheti jóllakott gőggel
A nyers, szájas tömegember terméketlen összecsapását,
Vélheti kincsét könyveiben, kertjében, buja kéjben,
Elvakuló fegyelemmel bűnné kötheti vágyát, játszani ellene harcot,
Tébolyodott fenséget finomíthat belterjes faragásán,
Munkája menekvés lesz csak az emberisége elől, csonka a mű így,
Titkon megront, tátog a kínos alap, a lemondás.

II.

Hű Magyar nem unja az ezeréves panaszt,
Majd húz rá a regös, újra csak ugyanazt,
Míg nem vállal tervezni, csak kényesen tagad,
Szekértáborában könnyű sikert arat.

Ugyan kevély urai vannak az országnak,
A szegény emberrel kutyául se bánnak,
Bár magukban ítélik sorsa kovácsának,
A saját kenyerét mégsem bízzák rája.

Népi méltóságát köz cirkuszba fojtják,
Az országos gondokat helyette gondolják,
De gondosság helyett maguknak prédálják,
A szegény embert így kisdeddé korcsítják.

Nótás kedvükben ők bukfencet is hánynak,
Megteszik kondás pajtásuk királynak,
Ki nem szab mértéket az fertelmes táncnak,
S kinek rút képében mentséget találnak.

Maguk perpatvarát vitézinek tartják,
Hétszilvás törzsüket ugyan úrnak mondják;
Ha kinek nem tetszik ez a háborúság,
Áruló-bélyeget sütnek álnokul rá.

III.

A siratóasszonyok szemfedőt könnyeznek:
Egyetlen melegségül sokaknak, takarót
Mindenek sorsfonalából, könnypatakjából,
Egy közös seb méhe rejt vissza, vissza,
Engedni egymást gyermekké tenni,
Hogy vigasztalhassunk, elbukni merni,
Nyűgös, párolgó jószággá lenni,
Milliók ti, összefolyva,
*Ez* a csók a kárhozat!

Zavartalanul uralkodik a por, mint vetítővászon
A lázas délibábnak, új világhódítási tervekkel hergel-
Nagyon fontos a Népek Krisztusának képzelnünk magunkat,
Hogy elviselhessük, ahogyan megosztozunk a ruháin:
Így is csak a legkisebb részért merészelünk nyúlni,
Anyaszomorító alázattal, holott gyermekeinkért is érdemlünk,
De a megváltásunk után, miután megfeszítettük Őt;
Éppen a megváltásunk után hogy tudnánk tisztának érezni magunkat?
Talán egyedül ez a hálátlanság az, amit az Úr nem tud megbocsátani,
Mert mi nem engedjük- a tévedésünk, mert saját, drágább lenne az Ő igazságánál-

IV.

Mintha a bűnbánóból nem maradhatna semmi megváltható, miután végigbánta bűneit,
Mintha csak üdvös önfeladás vagy nyomorú dac lehetne a sorsunk;
István és Koppány szerkezetébe vág ez az észjárás, a labanc
És a kuruc dichotómia ez: logikánkat megtörte a külhoni
Elnyomatás, kamaszos pózt merevít a Magyarra a dac,
Ahogyan idegenből jött és jön csak az új rend, a jövő, haladás,
S hogy tűrnie kell a nyugat kacagását bevetetlen földje fölött-
Most is táborok: tőzsgyökeres mucsai és idegenszívű liberális;
Mert kéjes a belharcba feledni a sorsteherünket, vádlani mást,
Korcs tömegek gravitása a gyászos pólusainkat újrateremti-
Nem menekül a Magyar sem elhanyagolt fele vétkeitől, míg
Pártos dajkamesék költik- kötik pályafutása körvonalát.

Új daliás trombitaszó, szabj szebb színeket,
Szabaduljon szakadatlan szaladása egy újszerű tervnek,
Vesd be a pusztánk mézmezeit, szánts kéjpatakot,
Nyargalj tartást ereinkbe, tölts harmatot is, elevent,
Boltozd végtelen ívbe az izmaink görcs akarását
Hogy kacagó diadallal bitoroljuk az Istent! Hadd
Bukjunk mámorosan feneketlen gyönyörünk zokogó csömöréből
Újra könyörtelen síkszerű nyűgbe, de értve, de bölcsen,
Leghelyesebb ízléssel túllépve csinált pózok kifogásán:
Tudni lemondani dacról, alkudozásról, nem fenekedni, se bújni,
Se futni, se langy megadásba nem esni a végzet előtt-
De tudni szeretni, szeretni, szeretni, szeretni a sorsunk!





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2022-12-19 20:56:08
Utolsó módosítás ideje: 2022-12-19 21:00:06