ÓDA
Kiülnek gyanakvásaim a gangra.
Látszerükkel kémlellek.
Vadhús gömböc!
Teremj ligetemnek,
s nőjön szirma benned
a nefelejcsnek!
Kitördelted alólam
ranglétrám fokait!
Kisbetűkkel szedted
rosszullétem rohamait –
Most lefokozlak. A gésa is egy rang.
Ostromgyűrűd, lám, tankcsapdámban pang.
Mint végtelen a végest,
kisorsolt, elejtett tisztességed.
Túlkapásaimba,
kapzsi vérem
forró kásájába most úgy olvad bele
óhajom, újságom, s ez Óda,
mint ahogy a légy donog a pókhálóban,
pók mérgével alkudozva…
Íme, bizonyságom. Akaratom béklyója. –
Nem én kapaszkodom, fényűző csillagod foglárom!
De én, bizony, csak cédrusokkal kopaszodom…
Csókjaimon, karjaimon, a csecsszopó
rikkancsokon Te, mint labirintus a kacskaringókon,
eligazodsz. Általam, mint tapasztalat a kudarcon
okulva nyersz, s gazdagodsz.
S miként tekintetes úr uradalmán
szegények alázata nem ejthetett csorbát,
- védte törvénykordon -,
s szaporítva gazdaságát,
nem ölte el büszke báját
sanyarú sorsa bírájának,
én sem dúlom föl birtokodat.
- Köt a láthatatlan egyezség víziója -.
De elnézem, tartógerendáim pozsgásában,
füstfelhőm délceg takarásában
mint feszülsz fel mennyboltomra
Te, istenek ambróziája, hogy ott üdvözülj,
s mint antikot a reform, újjászülj!
Terített asztalodnál szoktass a kényelemre!
Rendre elsőnek kezdd el, s végezd be ebéded,
légy Te az angyal, s én az ördög! –
Megszoktam, hogy ujjad körül pörgök…
S hogy betevő falatom is Eléd térdel,
s szádat megrabolva, ízeire bontva
Téged csinnadrattával fogad, s ünnepel!
De ó, én ostoba piktor! - Fintorod állhat utamból -,
vásznadat, lám, máris majd’ elnagyoltam!
Ecsetemen fehérséged próbája volt árnyoldalam.
S mint méhek lábán a mézpor, bibémet beporozta.
Óh, múzsák bujdokló gyöngye!
- Ihletedért eseng ez utolsó áldozat -,
bár ugranál Mágusod nyakába!
Hisz lehetnél akár talizmánom is.
S Te letéped rólam még kalárisom is!
1988.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2022-04-11 08:27:48
Utolsó módosítás ideje: 2022-04-11 08:27:48