Régi álom 6.0


Már épp csak hogy dobognak
az elfakult színek,
a százszor volt mese
se szól már senkinek.

Uralmam elhasalt,
birtokom önnön korpuszom,
a végtelen helyett,
centikre alkuszom.

Mohácsom számtalan,
egómon arctalan hegek,
feladtam rég a kényszerem,
hogy bűntelen legyek.

Szívem zsebe üres,
kincsem a volt-nincs kútja,
nem a kút, csak vödre feneketlen,
a múltat fel nem húzza.

Varázslásom humbug,
vakokat vakítok,
meglestem mindent,
elfogytak a titkok.

Hiába kettő a lábam,
csak bőg, nyihog a szájam.
Választani: öleld meg, vagy öld meg;
a bűn az mindig könnyebb!
Az állatnak jár az ordó,
s az ember?, halandó.

----------

Valamit elvesztettünk,
mikor felnőtté lettünk,
nyugodj bele, hogy végleg.
S azt hinni, hogy megválthat egy rím:
Csak, valami furcsa, régi álom,
csupán egy impossible dream.








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2018-11-29 14:02:59
Utolsó módosítás ideje: 2018-11-29 14:02:59