Drága Vérem

A név kötelez, így megígérem,
míg csak pulzusomat mérem,
nem kímélem jussom, s bérem,
s Őt is –ha van– arra kérem,
hulljon Rád egy aranyérem.

Szó, az annyi, mint a tenger,
legtöbbjük a nyakra kender,
de, mi verseidből elém penderül,
az maga az ember,
legbelül.

Te vagy az úr, „a vers csak cifra szolga”,
hiába rímel, lüktet, árad, mint a Volga,
ha medred, melybe tereled,
csak sekély, léha kupolda.

Megleptél tegnap, s arcomra fénylő könny pereg,
míg más a piszoárba vizelni jár, s az ugaron hempereg,
Neked fanfárt csobog a víz, a Te szádban hótiszta íz,
mit más soha meg nem iszik, s pázsittá nemesül a szik.
Hol röghözragadtakat múlttá fagyaszt a jégvilág,
arcodon szirmot bont a jégvirág.

Nem baj, ha néha fáj,
úgyis szívedből muzsikálj,
mindegy, ki kivel paktál,
lépj túl mindenen, mit kaptál,
építs piramist a lápra,
emelkedj igaz kétlábra,
s ha egyszer így szólsz tán:
– Hittem apámat –
ne legyen „csak látszat,
hogy lábadhoz fekszik a bánat.”







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2018-09-24 12:55:03
Utolsó módosítás ideje: 2018-09-24 12:55:03