Már-már arcomba marnak az üresség ábrái,
mosolyod marasztalására is alig emlékszem.
Ilyenkor, ha újra akarom érezni pólusaid,
egy óvatlan szemhunyással magamra
oltom az est feketén lobogó lángjait.
Tartalak, miként a sötétség présein
tömegvonzásra ítéltetett Hold,
mikor madár-közelbe emeli a tengert.
