Tanyátlan

Elveszett rég az ösvény,
benőtte csalán, dudva,
nincs meg az ócska bringa,
mi rajta elgurulna.
S ha hajthatná is lábam,
nem bírná már a tempót,
nem növeszt az idő
pillangóból hernyót.

Toronyiránt vágok hát
át a címerek között,
arra sejtem a tanyát,
szívem díszbe öltözött.
Várom már a vén diót,
ágain a hinta szállt,
felülnék rá most is,
viszontlátni Apát.

Itt krumpli nőtt, ott egres,
most mindenütt sárga cső,
volttá porlott kertkaput
újra nyitni nincs erő.
Hová lett a vén dió,
füst, ha trágya, egyre megy,
szemem lesújt, képzelt
világom megremeg.

Lehevertek a falak,
rajtuk dunna a tető,
csálé ablakban pipacs,
régi képet hív elő.
Anyám dalol, int felém,
vörös kendője libben,
hol van a dal, intés,
véset csak a szívben.

Miénk a sok-sok lábnyom,
és a szétgurult napok,
miénk ha sárba fagyva,
s miénk a perzselt homok.
Elég lesz ennyi „Hogy volt”!
Apám, ki sose búsult,
a madárijesztő
kezével int búcsút.


(Egy Vándorcirkuszosnak, nagy tisztelettel)






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2018-07-23 15:57:02
Utolsó módosítás ideje: 2018-07-23 15:57:02