Árnyjáték


Csak áll a színfalak mögött,
szürkén, csendesen, mélán,
tarka ruha fedi testét,
kréta fehérlik arcán.
A smink tökéletes,
a maszk elfödi lényét,
s fényözönnek tünteti föl
csekélyke kis fényét.

Az előző számnak vége,
serceg már a kanóc,
s a zsongó-bongó csöndbe
berobban a bohóc.

Mókázik, csetlik,
sír és kacag,
a nézőtér csak röhög rajta,
még sincs benne harag.
Ez élteti, ez vigasztalja,
a porond az ő mindene,
a publikum vad nevetése
életének lényege.

Még egyre perg a játék,
de a bohóc arcán zsibbad a mosoly,
ha véget ér a műsor
bús lesz és komoly.

Most még azonban nem szabad,
s ahogy a nézőtérre néz,
megpillant egy kislányt,
kit elbűvölt egész’.
Jaj, nézd csak, hogy kacag,
hogy tetszik néki minden vicc,
mily csodás érzés,
mikor egy szívet megérintsz.

A zenekar tust húz,
az idő lejárt,
taps csattan, örülj bohóc,
megkaptad, ami kijárt.

Csak áll a porond közepén,
a cirkusz lassan kiürül,
s a kihunyt fények sötétjében
a bohóc egy könnyet eltörül.
A vigyor leázott róla,
keserűség maradt helyén,
s az üres, tátongó teremben
magány csillan szemén.

Megálljatok csak emberek,
sírtok majd, ha nem leszek,
gondolja, pedig tudja jól, dehogy,
akkor is csak nevetnének,
ha holtan összerogy.

A sorok közt, hátul
valaki apró neszt fakaszt,
a bohóc felkapja fejét,
reményt keres, vigaszt.
Valaki visszajött, hogy gratuláljon,
„Nagy művész vagy bohóc”,
biztos a kislány,
a drága kis vadóc!

De nem ő az,
csak egy öreg jegyszedő,
a kislány elment,
s vissza sose jő!?



1978






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2018-05-23 19:00:05
Utolsó módosítás ideje: 2018-05-23 19:00:05