Óriás diófa a múlt,
hatalmas árnyéka rám vetül.
Kúszok a napos oldal felé,
de az árnyék hínárkeze utánam nyúl.
Egyre kevésbé éhezem az életet.
Az elmúlás kútja, mint a vákuum
szív magába. Ellenkezni csak ritkán
van erőm: amikor a napfény
egy picit lemetsz a
diófa árnyékából.
