Kórházi váróterem



Megannyi sors ezer baja
suttogó szavakba fonva,
mint cigaretta nehéz  füstje
száll fel a plafonra.

Görbebot, mankó, tolókocsi,
sántikálva bicegő világ,
jár az óra körbe ,körbe
szó repül, mi vág.

Csak hallgatom ahogy
viccelnek a vének,
nagyokat nevetve
kórságot regélnek.

Ne is mondd bátyám!
Nekem is van rákom,
mivel magyar vagyok
nem egy-kettő, három.

Bőrrákkal kezdtem
de nem értem be vele,
lett egy vastagbél is,
és a csont  jött vele.

Legyint a vén papó,
fönn van az öt ujja,
és regéli, sorolja,
mily rögös az útja.

Eh, ha ezt megúszom
fakad ki a másik,
közben a két botján
közelebb is mászik,

új halló készüléket
rendelek magamnak,
ha inni hív a szomszéd,
nehogy nagyot halljak.

Bolondoznak az aggok
ezernyi kínon, bajon,
és én nem, nem értem
mi végre a vigalom.

Míg megszólal egy hang
ki néhai apját idézi,
mosolyog vén szeme,
ekképp  szól egy néni,

Könnyebb lenni bolondnak,
mint öregnek, vénnek,
mert a bolondok
semmitől sem félnek.

A rendelés véget ér,
üres a váróterem,
az eldobott sorsokat
a lelkembe szedem.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2017-04-06 14:42:13
Utolsó módosítás ideje: 2017-04-06 14:42:13