Önkritika

Behunyt szemem előtt sorolnak
a meg nem született versek.
Álmomban ezek mindig szebbek.
Tengerbe merítem varsám,
hátha kifogom a legjobb szavakat,
fejemre fonni babérkoszorúnak.
Lovaggá is üthetném magamat,
de jobb, ha lemondok a dicsfényről.
Kit érdekelne e szemfényvesztés?
Csak egy vagyok a csillagok közt:
nem is csillag, csak csillagpor.
Nem szültem én senkit e világra.
Nem hajtottam uralmam alá földem.
Én a magam alkotta semmi vagyok:
csak tövis a saját oldalamban.
Kerestem, szerettem, énekeltem,
de a madárfütty hamar elszáll.
Hangom visszhangtalan vészjel:
szívverésem apró foszlányai.
Minek ölni, ölelni, sírni, nevetni?
Harcolok itt a betűkkel, szavakkal.
Torzó életemen elvétett vésetek,
kottába rajzolt hamis hang vagyok.
Álmot építettem csuszamlós talajra.
Mindent megtettem: ami haszontalan.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2017-02-27 09:39:29
Utolsó módosítás ideje: 2017-02-27 17:41:20