Nem múlik

Már nyakig ér a melatonin,
önmagába fordult az ösvény,
magamnak lett lelkem anonim
a szekeret toló ösztönlény,
aki csak eszik, iszik, alszik.
De tompul, mert sohasem szeret.

A reménytelenség előttem,
Zoncolanként felmagasodik,
köd borul a tájra és erőtlen
tagjaimon még marakodik
a parttalan nihil falkája.
És bágyadt, mert sohasem ölel.

Eltűnt és mégis él, kutatom
nyomát, de üveg már s nem ragyog.
Szilánkok szétszórva utamon,
emlékek, könnyek és illatok.
Égre nézek, a szívem remeg,
csak sajog, mert örökké akar.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2016-12-10 21:20:37
Utolsó módosítás ideje: 2016-12-10 21:20:37