Néha óriás, néha törpe
Sokáig óriásnak láttak, mint mókusok
a százéves tölgyet. Akkor még azt hitték,
az a valóság amit esténként mesékbe
szőttem, hogy továbbálmodhassák.
Akkor még az ismeretlenség
tárva hagyott ajtaján mellettem
gondtalan szökelltek be,
hogy összeszedjék az égről a
csillagkagylókat, a kerti padon
felejtett nevetéseket, a lombzúgásban
bujkáló szelet, a szél szárnyára tapadt
boldog napokat. Mint törpeszívbe
óriás lelke, tenyerükbe fért az egész
világ, és semmit sem féltve
osztogatták. Számolatlanul.
Nem szóltam rájuk, hogy holnapra is
hagyjál, mert az Üveghegyen túlról
egyszer csak nem lesz visszaút!
Most itt ülök, a hegy előttem csillog.
Nem látok át rajta. Én sem látszhatok.
Behunyom a szemem: én, a hegynek
törpe nekik tán még óriás vagyok.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2016-10-10 10:30:12
Utolsó módosítás ideje: 2016-10-10 21:48:16
