Makacs biztató

– Nyugi…, nyugi…,  fákat ültetünk –
Hajtogatta újra meg újra, végig a főúton
Rögeszmésen és rendületlenül,
Kapatos napszámos kertészemberünk
– Nyugi…, nyugi…, fákat ültetünk.
Olykor keskenynek bizonyult a kövezett járda,
Ahogy imbolyogva, gyakran meg-megállva,
Rámutatott az akácsor,
Egy-egy vélt, vagy valós hiátusára.
– Itt is hiányzik egy…, még oda is kell egy… –
Kezével tétován egy nagyot legyintett,
Majd néhány portányit megint tovább lépett.
A sarki kocsmától messze volt a háza,
Hol ünnepi ebéd és a párja várta,
Így a sok házőrző hosszasan ugatta,
De ügyet sem vetett a rá acsargókra,
Dacos monológját csak mondta, csak mondta.

Neve már rég egy kőre írva,
Emlékét a múló idő fakítja,
Új ebek vonyítanak a Holdra,
De ültető kezének nyomát
Őrzik a kertekben és a fasorban a fák.
S mikor a félelmem zizeg,
Mulandóságom tudata,
Mikor belém hasít
Az életem egy-egy vélt vagy valós,
Fájó hiátusa,
Vagy rám szakad a bűntudat
Az elszalasztott esélyek miatt,
Hogy valamit szebbé, jobbá tegyünk
Hogy magunk is jobbá, bölcsebbé legyünk,
Eszembe jut a Palkó,
S az a makacs, mantrázott magabiztató:
– Nyugi-nyugi, fákat ültetünk –






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2016-08-22 17:24:46
Utolsó módosítás ideje: 2016-08-25 18:20:45