Néma

Nagyapám konok ember volt,
az utolsó éveiben nem szólalt meg,
és a bőrébe varrt számok sem beszéltek helyette.
Mindig barna zakót hordott,
illett hozzá -
régiséggel kereskedett,
pedig az orra nem volt görbe (vagy nem eléggé volt az).
Mikor még beszélt, azt mondta,
csak a komáromi gettóig vitték
- pokoliak voltak azok a melegben sistergő vagonok -
(Utána haza is gyalogszerrel jött.)
de mikor belebámult a semmibe és elkezdett motyogni
vagy üvölteni, (már nem emlékszem,
hat éves voltam, amikor meghalt)
bombákról beszélt, és német fogolytáborról.

Anyám azt mondta, hogy miután hazament a Csillagból
nem volt többé ép ember.
Hogy padlássöpréskor vasvillával szúrták át a lábát,
mert fent kuporgott a lókolbászt rejtegetve.
Hogy amikor a bányában dolgozott, egy vagon elszabadult
és kiszakadt a hasfala – anyám aztán sírt
(hogy milyen színű volt a szeme, nem emlékezett)
és én nem kérdeztem többet róla.

Egy régi karácsonyon az öreg  ölében ültem,
olyan bejglivel etetett, amit a nagyanyám sütött nekünk.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2016-06-29 19:40:46
Utolsó módosítás ideje: 2016-06-29 19:40:46