Szobaforradalom

                            Várkonyi Miklósnak

Milyen gusztustalan dolog az ember,
a hasában rút szelekkel, fülében zsír,
környezetével aktív, pirulást nem tűrő
viszonyokkal bír.
Teste tele van kicsiny állatkákkal,
bőrén, szőrén, beleiben nyüzsög a sok faj.
Szemében csipa, orrában csillámzó sejtek,
hónaljában izzadó mirigyek, és arról már
szót se ejtsünk, lábujjai közt mily illat lebeg.
De, hogy a nyakára miért került fej,
a lába meg oda alulra le, azt senki sem tudja,
pedig még sok földi fajnak hasonló a sorsa.
Ha kíváncsiságom éled, olyankor kérdezek,
ahogyan az óra megéli a másodperceket,
én is úgy élem meg új és újabb kérdéseimet.

Az asztalon mellettem váza, a vázában vágott
virág, formákban és gyönyörű színekben egyetlen
létező sem jutott nála tovább. Beszélgetnék vele,
mert ő olyan tökéletes, csak igazat mondhat,
ami szintén lényeges.
Szép virágom, hogyan van az, ha a fejlődés elhagy
egy szintet, olyankor a lények fejet, szemeket
és fület növesztenek, sőt kezet és lábat, meg szívet
és májat. Választ remélek, de a virág sértődötten
hallgat, talán mert vágott, azért vág ott a vázában
ily szomorú képet.
Nem baj, akkor majd megkérdem a csigát, a képes
magazint lapozva, látom a címoldalra fotóztatta
magát. Beszélgetnék vele, kérdésem idézve.
A csiga, problémámat hallva szarvát húzná vissza
és felháborodik, mert a kérdést zaklatásnak veszi,
hiszen lába nincsen, szemeit meg szarvain viselheti.
Mindezután kénytelen a taknyán csúszni, amit nem
az orra termel. Mert ilyen a világ, tele van furcsa
förtelmekkel!
Ezek után vettem észre a hangyát, ki épp most billent
a szőnyeg szélén át, a vállán morzsa. Mondd hangya,
talán apró termeted rejt hatalmas eszet, talán te
Tudhatod, mire választ nem kapok. Beszélgessünk,
akarod? Honnan került nyakunkra egy gömb, és azt
miért nevezzük fejnek, a lábunknak miért a föld jutott,
mely rögös és sáros, hiszen tudhatod.
A hangya, amint kérdésemet hallja, morzsáját hajítva
elszalad, miközben dohog magába. – Ez képtelenség,
erre én hogyan felelhetek, mikor azt sem tudom hol
van a rím, hiszen nekem nincsenek szavaim
és gondolataim. Biztosan morzsám irigyli, arra fáj
a foga, mert csak egy dolgos hangya vagyok, kinek
a munkából sok jutott, de a szekszből semennyi! Soha!

Reményem már veszve, hogy kivel beszélgethetek,
mikor meglátok a levegőben két felém szálló legyet.
Kapóra szálltok ti legyek, kiknek az égi evezés oly
természetes, hogy az egyhelyben és háton is megy.
Válaszoljatok, segítsetek !
- Elmondanánk a titkot, zümmögik a legyek, csak
cserébe adjál nekünk olyan szemet, mivel pislogni
s mit becsukni is lehet. A rémteli éjben, hogy
nyugodtan alhassunk, ne kelljen állandóan látnunk
fedetlen szemünkkel csúf világunk, mely tele van
furcsa förtelmekkel!

Bár nekem van ilyenem, odaadni nem tudom,
így nem lettem okosabb, nem termett válaszom.
Talán létezik könnyebb út, mint választ keresni,
ha a fejet, lábat, át tudom nevezni. Ezután a fejet
lábnak hívnám, a lábakat meg fejnek, problémáim
ettől jó megoldást nyernek.
A világot a talpáról így fejére állítottam,
megvívva a harcom, fontos forradalmam.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2016-03-23 13:29:17
Utolsó módosítás ideje: 2016-03-23 13:29:17