Didergő




Lámpafény zuhan, szilánkokra törik,
az árnyék felsöpör, lapátja megtelik,
a nyitott ablakon ki a kertbe szórja,
hol a fagy kezében megcsillan egy rózsa,
felsejlik,  dereng, dérbe dermedt teste,
szürkésfehér már, az élet elengedte.

Sötét ruhát ölt a novemberi éjjel,
vágtat a szél zúzmarás sörénnyel,
patája csikorog a jégbe zár rögön,
úgy rohan el, még csak nem is köszön,
kavargó levelek s por marad utána,
egy bokor vállat ránt ő se nagyon bánja.

Arcom csipkebogyó, kezem kökény kékje,
de rejti a színeket fellegek sötétje,
melyek komótosan kúsznak ki az égre,
e didergő világnak meghal a reménye,
meghal a reménye, de hajnalban feltámad,
mikor hópelyhekre arany nap önt  mázat.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2015-11-26 22:21:40
Utolsó módosítás ideje: 2015-11-26 22:21:40