Révedve




Révedve, szürkén, még ötvenen innen,
bár tudnám, hogy mibe kéne hinnem!
Elkopott, semmi lett a hit,
ami ez idáig tántorogva vitt,
húzott, vonszolt  magával  egyre,
csak dombig jutottam s nem föl  a hegyre;
melynek árnyékában vacogva fázom,
de már nem kérem, hogy legyen kabátom,
legyen ölelés, egy feleselő szívhang
itt a mellkasomon, ami cseppkőbarlang,
hisz benn tízezernyi perc koppant talajára,
de csak a visszhang talált riadt  önmagára.

Révedve a semmibe, még ötvenen innen,
fölöttem keselyű magány, hagyom hagy keringjen,
sötét árnyékot vet hatalmas szárnya,
mely lassan beleolvad a sajgó éjszakába,
hol reszkető csillagokból fájdalmas fények,
úgy zuhannak rám, mint elgyengült remények,
és a szilánkokban állva a pillantás csak réved,
az elmúlás  kertjébe sírok közé téved,
hová lelkem letérdelni, megnyugodni jár,
ahol az emlék engem mindig haza vár.

Révedve a semmibe, még ötvenen innen,
mellkasom kigombolva úgy, mint az ingem,
hogy a világ, ez a hideg leheljen rá jeget,
hozza el szívemre a könyörtelen telet,
hogy a fagy szorítson fehér csipkés dérrel,
hogy állva haljak meg a délceg jegenyékkel,
mikor szemembe a hajnali nap fénye
vörösen  beleég a bogárfeketébe,
könnyem majd kicsordul, az utolsó árva,
zuhan, mint gyermek a halott anyára,
és a szemem fénytelenül a végtelenbe réved,
ahol kutat, keres egyedül csak téged.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2015-11-20 16:01:29
Utolsó módosítás ideje: 2015-11-20 16:01:29