Megmutatni magát


Most is, mint oly sokszor, elkeseredve,
feladva életet, tagadva halált,
kezében tollal illant el a kedve,
mint a Fehér Szík, ha csontszárazra vált,

repedezett agyag éktelenkedik,
amelyet nemrég még kevés víz takart,
mint a mesebeli, ez a hetedik,
nem elpusztulni, csak látszani akart,

megmutatni magát, ím ilyen vagyok,
letépem időnként magamról a bőrt,
hiába a kín, én úgy is hallgatok
emberek nélkül és emberek előtt

tagadhatatlan fájdalom az élet,
mutatni, titkolni mind lehetetlen,
és majd csak akkor érhetne ez véget,
ha minden elpusztul, ami kegyetlen,

az üvöltést, akár József Attilát,
elfedi a vákuum, rejti a hangot,
mint lopott gyümölcsöt, dugja a halált,
szemtelenül visszatérő galambot,

nem fehér galamb ez, koszosszürke, mint
amelyik a fertőben tobzódhatott,
elriasztom és visszapotyog megint,
akár a legtökéletesebb halott.

Nem marad remény neki és nekem sem,
mindig civakodunk létünk elemén,
majd el is pusztulunk természetesen,
az egyik fele ő, a másik fele én.

2015. július 18-19.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2015-07-19 00:42:53
Utolsó módosítás ideje: 2015-07-19 00:42:53