Átíratok 392

az idő mint fordított piramis
kifelé hajtogatott vonalak
kőhalmai az isteni akarat hágóin
a végtelennek hitt végtelen elénk tett jelzései
amikben csak annyi titok van
mint egy haldokló vérsejt oxigénhiányos elszíneződésében

titokban titkok után sóvárogsz
mert zavar a valóság pőresége
ahogy az első feléd közeledő meztelen nő látványában
ugyanúgy érzed magad most is
gyerek vagy még ahhoz hogy el tudd viselni
a rád ömlő bizonyosságok
tömény testszagát
súlyos mondanivalóval felmálházott pont van benned
mit háromnegyedszáz éve vonszolsz magaddal
kitehetetlenül

most éppen kellemes őszi reggel
takarítógép gyűjti össze a járdaszegély réseiből
kikapart fűkoloncokat
rikító szárnycsonkú közmunkások ereszkednek az árokba
egyikük felnéz rám
úgy
mintha kérdezni akarnék tőle valamit
aztán tudomásul veszi a hallgatásom
ahogy betört üvegű ablakszemek veszik tudomásul a betört üvegű ablakszemek szilánkjait

zárványok a város amőbatestében

sehol egy őszinte szó a máról
szidjuk a kormányt szidjuk magunkat szidjuk
egymást az őseinket az utódainkat és közben
veszettül szeretünk mindenkit
aki meghallgat bennünket
okosnak hisszük magunkat de amikor
tükörbe nézünk tágra nyílt tekintetünkben ott a kételkedés
magányossága
a döbbenet hogy eddig is tudtuk de ezentúl
kénytelenek leszünk hinni is abban
hogy nincs mögöttünk senki

próbálkoztunk a csodával de
úgy néz ki hogy az idén sem jött össze
kérdéseinkre megmerevedtek a válaszok
nincs értelme a további faggatásnak
tudomásul kell vennünk hogy
levetkőztetett gondolatainkat ki fogják retusálni emlékezetünkből
öltönyt kapunk rájuk
vállfát
és diszkrét megvilágításban maszkot

mind fal felé fordított tükör





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2015-06-09 00:33:01
Utolsó módosítás ideje: 2015-08-11 23:57:10