Hetvenötéves lettem én

Hetvenötéves lettem én,
pontosabban, van még két hét,
várható volt e költemény,
épp, hogy nem járok még kétrét.

Van már botom, azzal kopog
a léptem, ha elindulok,
az, aki rajtam mosolyog,
szerethet, mást nem gondolok,

mert járhat más is íly furán,
hogy ne bukjon lépten-nyomon,
ha nem is olyan szaporán,
de csalán közt csapásokon.

Éltem, mint Marci Hevesen,
ihaj, csuhaj! És csend kísért,
bolondot játszottak velem,
az életemért, semmiért,

aki hízelgett, abból élt,
hogy hallgattam a szavára,
ha a hatalom megdícsért,
elmaradt mindig a hála.

Hogyha nem tudtam mondani
semmit, mert nem volt vélemény,
magamban kezdtem hordani,
belém szorult a költemény.

Jótettemért továbbra is
jótetteket vártak tőlem,
az indokolás volt hamis,
s nem jött ki egy hang belőlem.

Mindenki másképp egyforma,
én úgy, hogy nem érzem magam,
csípős az ecetes torma,
anélkül élek boldogan,

a pillanat nem vár, hiszen
a jövő akár a jelen,
leszakadt gombom felveszem,
életem még hosszabb legyen!

Mert nem mindenki muzsikus,
aki hegedűvel mászkál,
az életben mindig gyanus
voltam, ártatlan virágszál

soha, habár itt akinek
nincs szíve, csak fülével hall,
és összefolynak a színek,
rendetlen, gazos az udvar.

Amíg eddig tétováztam,
mert magamban kételkedem,
mások hibázgattak bátran,
s megelőzték az életem.

Hetvenöt évem rámkiált:
van még tíz év, ha akarom,
mert hogyha vakvágányra vált,
ki dalolja el a dalom?

2015. április 15.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2015-04-15 08:45:43
Utolsó módosítás ideje: 2015-04-15 08:45:43