Szimpla bázisok

Szürkületkor kiömlik az alkony,
és elterül, mint indigó-tenger,
üledéke az éjjel-sós titok,
planktonként lebeg álom és ember.
Fölöttünk tintahalak ég-raja,
közepén sellő-Luna hajat mos,
sárgás korallok nyílnak körötte,
hajszála földre hulló ónkapocs.

Hozzánk mindig lefolyik a tenger,
toronyra, házra, és ablakrésen,
fodrozza agyunk ágy-víziókkal,
átmosódik a koponyán, lépen.
Míg reggelre visszahívja a fény,
apályban van, a földön nincs nyoma,
és ahogy tűnik vizenyős sötét,
sócsontra szárít a Nap hőfoka.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2015-01-17 22:16:34
Utolsó módosítás ideje: 2015-01-18 11:23:21