útóíz

üvöltöttem, könyörögtem, haraptam, rúgkapáltam.
majd összeestem, mint a napon felejtett uborkásszendvicsek.
nekem csak kérdéseim voltak, de soha nem jött válasz.
most mégsem tudok szomorúbb lenni,
mint az a korhadó szilva a hegygerincen.
a magamfajta bizonytalankodónak sose talán a talán.
úgy rágódom a tegnapon, mint száraz kekszdarabkákon.
kérlek hát; ne alázz meg a figyelmeddel többé.
túl bátor vagy és játékos.
felfalod az érzelmeimet, de csak szavakat emésztesz,
s ettől már fáradtabb az arcod, mint egy öreg indiáné.
könyörtelen szívedben szívós tüskebokrokat becézgetsz.
én nem akarok többé egyetlen szirmot, virágot sem tépni onnan.
csak azt kívánom, ne értsek mindent túl hamar,
de egy-egy bokornál, fánál sose legyek közömbösebb.
lassan kopik el ez a két év belőlem.
tengervíz nyaldosta homokfal a szívem.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2014-11-15 01:14:38
Utolsó módosítás ideje: 2014-11-15 01:14:38