Abeuntibus (Búcsúzó)
Sáros a lábam az őszi esőtől, könnyezik értem
szürke ruhában az ég, nem rohanok tefeléd.
Fáj, ami volt és el sose jön már, bár, ha akarnám,
újra igézne megint, égne az édeni vágy.
Csók tüze futna a nyelvemen ismét, édes a számban,
két keze átölel, és teste enyémre, ha vár,
szép szerelemben a szó csupa jó, és lám, sose bántó,
hangja ha mélyen zeng, újra virágzik a rét.
Már nekem akkor is itt van a vége a boldog időknek,
nincs kacagás soha már, elhal a víg nevetés.
Lám egyedül sietek tova el, vár rám csoda, végzet.
Műveimet szeretőn, ámde kacagja az ég.
Futnak a fürge kis évek, percek, járnak az órák,
ördögi tánca ma hív, új csoda tengere kél.
Mért hiszem el, hogy mégis szebb lesz az élet, a holnap,
van mire várnom tán, eljön a mámoros éj?
Sírva, nevetve regélem a múltat a régi időkről.
Látod, a líra igéz, kell nekem új mese még!
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2014-06-30 09:03:19
Utolsó módosítás ideje: 2014-06-30 09:03:19