hamukor – aranypor

Mindennapok dühödt kőrakása
alatt fekszem – vágyam nem emel fel.
Lapos tavaszi nap vetül arcomra,
életet pásztáz, alaposan kutat
kiteregetett lelkem lapályán –
kúszik, ezüst csillan szemopálján.
Felkiabálok, idegharc marcangol,
kőapály-szürke fény sebzi lelkem, –
lesújt rám test-hazug létezésemben.
Altat az önhitt síkos biztonság;
démonai sátrat gyökereztetnek,
véremben méreg menetel – öldös.
Bimbózó álmon túli lét hívogat –
kékselyem-suhogású szárnya zenél,
bibéjén feltörő méhraj döngicsél;
arannyal poroz – véremben porlik szét.
Bomló hamuhegy toroz testemen,
vért ont rothadó hús igézetén –
tömegsírarcú létezésbe rekeszt…
De valami érik, konokul ellenáll,
fénypontoz – ellenpontoz, rávetül
az árnyékvilág kőrakására…
Fekszem a düh-vert idegek peremén,
fénytest jön felém, érzem fénykezét –
megérint,  élete belém száll, foltoz,
aranypor fent, lent  – s lelkünk összeér.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2013-12-26 15:42:42
Utolsó módosítás ideje: 2013-12-31 11:15:56