mindennapi férc
rozsdaszirmú zuhanyrózsából
ömlik az állott, poshadó remény,
bármeddig állhatok alatta,
nem mos át a fény-
re, szóval
megint egy reggel, (amiben)
nem vagyok benne
biztos, hogy már nem a tegnapi,
mintha már számolatlan lenne,
mióta ugyanazt a napot
ölteném magamra,
már szétfoszlott, kinőtt,
kilátszik, reszket
belőle összes szégyenem,
azért még összefércelem
a kifakult, széthulló tudatosságot,
az úgynevezett életben maradáshoz,
ha már az ösztön rég hiányzik
(ahogyan Te is)
*
mit is mondhatnék (lesütött szemmel)
„Köszönöm, jól.”
„Nem, már semmi sem hiányzik.”
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2013-09-23 20:58:53
Utolsó módosítás ideje: 2013-09-23 20:58:53
